Holczhei Árpád: Sok szerencse kellett ahhoz, hogy idáig eljussak

Meglepte a díj?

Végül is igen, mert már nem számítottam ilyen elismerésre. Az elmúlt két covidos év zavaros időszak volt a versenyek és a tanítás szempontjából, sok minden elmaradt, kevesebb friss versenyeredmény született.

Van az ön számára valamilyen különös jelentősége a mostani elismerésnek?

Mindenképpen az első helyek egyikére helyezném, ha nem az elsőre. Ha már szlovák részről megkaptam 2011-ben az oktatási minisztertől a Szent Gorazd-díjat, akkor most, a pályafutásom vége felé bekeretezéseként jólesett, hogy egy másik – hozzám nagyon közel álló – országtól is kaptam egy ilyen magas szintű elismerést.

Kis híján négy évtizede van a pályán: mennyire volt fárasztó vagy ellenkezőleg, inspiráló a pedagógiai munka?

Nem volt rossz döntés, hogy ezt a pályát választottam. Pláne az elején, amikor világmegváltó és egyéb ambíciókat dédelgető fiatal voltam – akkor nagyon élvezetes volt a diákokkal való foglalkozás. Abban az időszakban az ember munkabírása is más volt, sok mindent el tudtam végezni pluszban is, amire ma már nem volnék képes. Menet közben nem éreztem fárasztónak a munkát.

Egyszerre vált belső és családi indíttatásból biológia–kémia szakos tanárrá?

Egyértelműen. Sok szerencse kellett ahhoz, hogy idáig eljussak, ezt számba is vettem mind, miután megkaptam a díjat. Az egyik szerencsém a szüleim voltak, akik professzionálisan végezték a munkájukat. Édesanyám orvos, édesapám pedig biológia szakos tanár volt. Tetszett az, amit édesapámnál láttam, és sikerült is felcsipegetni sokat abból, amit ő elhintett. Hiszek a dinasztiákban. Amit másnak az elejéről kezdve meg kell tanulnia, az a családunkban számomra már a sorok között ott volt. A másik szerencsém pedig az, hogy olyan diákokkal találkoztam, akik erre a fajta tudásra fogékonyak voltak. Szerencse az is, hogy a feleségem és a három lányom olyan hátteret biztosított, aminek köszönhetően tudtam foglalkozni a munkámmal. Az egyik lányom, Viktória szintén biológia szakos tanár lett, úgyhogy ebben a helyiségben, a gimnázium szaktantermében már három generációnk van jelen a családból. Apámnál tapasztaltam és így tanítási elvemmé is vált az élményszerű, lényegre törő és mindig rendszerbe foglalt oktatási módszer, amelyben a rendszer logikus szemléltetése is kardinális szerepet játszik.

Pontosan mit takar önnél az élményszerű oktatás fogalma?

Az egyik tényező a stresszmentes légkör. A másik, hogy mindig valami konkrétumhoz kössem a szigorú, rideg tényeket – vagyis olyan csomagolásban kell tálalni a tananyagot, ami túlmutat a tantermi órán. A lényeges fogalmak logikus kapcsolatrendszerét bemutató tömör, vázlatszerű plasztikus szemléltetést is fontosnak tartom a tananyag átadásakor. Nem elhanyagolható a humor sem, ami a sava-borsa az egésznek. Nem pótcselekményként, hanem a komoly munka felépítményeként volt jelen az óráimon és szőtte át az egész oktatói-nevelői folyamatot.

A konkretizálás azt is jelentette az elmúlt félévben, hogy a gimnazistáknak jobban el tudta magyarázni egy vírus működését?

Igen. Sajnálatos apropó volt, adta magát a téma. Foglalkoztam azzal is, hogy a tévhiteket kicsit helyrebillentsük. Ugyanakkor ez főleg a távoktatáson belül zajlott, ahol nem tudtuk úgy közvetlenül megbeszélni a dolgokat, mint itt, a tanteremben. Aki a távoktatást dicséri, az nem mond teljesen igazat, nagyon más a fizikai jelenlét, ami azonnali problémamegoldó együttműködést teszi lehetővé.

Három diákja is kijutott a Nemzetközi Biológiai Olimpiára. Mi a tehetséggondozást illető sajátos filozófiája?

Itt nagyon nagy szerencsém volt. Valahogy találkoztunk. A háromból két diákot szinte úgy „löktemˮ ebbe az irányba, hogy egyáltalán nem sejtettem, ilyen végeredménnyel jár majd. Vannak ugyan valamilyen sémák a nevelésben, de hazudnék, ha azt mondanám: igen, tudatosan képes vagyok valamihez hozzányúlni és máris tudom a végeredményt. Van, akinél a szigor, másnál a dicséret vagy valamilyen más módszer válik be, de ez csak utólag derül ki. Egyiküknél, Szabó Orsolyánál például azt hittem, hogy humán beállítottságú, aztán egy tanulmányi kiránduláson elkezdte sorolni a rózsák neveit a malonyai arborétumban. Rákérdeztem, honnan tudja ilyen jól, majd felvetettem neki a versenyzés lehetőségét is. Tehát szinte teljesen véletlenszerűen történt mindez. Ehhez kell tehát a szerencse, hogy ilyen diákjai legyenek a pedagógusnak: Kerekes Árpád, Gergely Lajos, de akár Simonics Tibor, Jakubík Gyula és még hála istennek sokan mások, akik aztán önmaguktól kreatívan, szinte fanatikusan továbblépnek. Onnantól pedig már csak minimális segítséget és irányítást tudok adni nekik.

Tankönyvíróként és -fordító-ként is van munka a háta mögött. Innen nézve hogy látja a biológiaoktatás helyzetét ma a szlovákiai magyar oktatásban?

Vegyesen ítélem meg a jelenlegi helyzetet a korábbi időszakokkal szemben. Amikor az első tankönyvfordításról volt szó 2000 környékén, egy pozsonyi tanárok számára rendezett megbeszélésen csodálkoztak, amikor megkérdeztem: a magyar tankönyvek mikorra készülnek el? Rám néztek, hogy mit kérdezek, amire azt feleltem, vannak az országban magyar iskolák is. Értetlenség vette körül a problémát. A kollégákkal azért is vetettük bele magunkat, hogy segítségünk felajánlásával esetleg katalizáljuk, megsürgessük a késésben levő folyamatot. A legutolsó tankönyvsorozatnál, a 2010-es években már volt egy kis pozitív elmozdulás, ott már nem volt akkora csúszás a megjelenésben, noha nem fejeződött be a munka, a beígért embertani harmadik kötet még máig nem készült el.

Mennyire jelentett kihívást az, hogy az új tudományos ismereteket beépítse az óráiba?

Ez nem egyszerű feladat, s nem vagyok biztos benne, hogy annyi új ismeretet tudtam belevinni az óráimba, amennyit szerettem vagy illett volna. Mivel a felsőoktatásban ma már szinte csak az orvosi egyetemen van felvételi biológiából, nekem ezért elsősorban ezt kell megcéloznom és alávetnem ennek a módszeremet. Az ott megkövetelt, rögzített, nem nagyon változó tananyagot kell átadnom, viszont jó, ha ehhez hozzá tudok illeszteni újdonságokat is, amitől élményszerűbb lesz az adott tananyag. Ez érdekes egyensúlyozást jelent, és nem olyan egyszerű eltalálni a pontos arányt. Én inkább egy erős, rendszerezett alapot teremtek meg a kötelező tananyagból, majd arra „aggatokˮ, hogy szét ne bombázzam azt. Néha nem győzi figyelni az ember az újdonságokat, ráadásul a Covid-járvány kapcsán is láthattuk, hogy sokszor teljesen ellentétes tudományos vélemények merülnek fel. Ebben nem akarok mindenáron rendet vágni – kivéve az oltakozás fontosságát illetően – inkább nyitva hagyom a lehetőségeket, amelyikből valamelyik igaz is lehet, hiszen nincs még százszázalékos tapasztalatunk ezekkel kapcsolatban. A múltban is voltak ilyen esetek például az állatok törzsfejlődése vagy a növények evolúciója kapcsán. Ott sem lezárt egyetlen igazságokként tálaltam a problematikát, viszont valamilyen alapelképzelésnek lennie kell, ami még idővel változhat, finomodhat... Én mindig ezen az alapozáson fáradoztam. A szétszórt, alap nélküli ismerethalmaz kártyavárként tud összeomlani, s noha van ennek is előnye, dinamikája, de ebben a kérdésben inkább konzervatív vagyok.

Hogyan tudott a diákok változó mentalitásához alkalmazkodni?

Kezdetben könnyebben, mivel kisebb volt köztünk a korkülönbség. A mostani időben viszont látok olyan nyegleséget vagy akarathiányt, amit már nem tudok elfogadni, viszont ez egy teljesen más korszak diagnózisa. Úgy szoktam mondani, hogy még emlékszem a rendre, amikor szülő és pedagógus egy irányba próbált húzni, s a diákot együtt egy irányba terelni. Kényelmesebb és egyszerűbb volt az a korszak – nem azt mondom, hogy jobb, de ebből a szempontból le voltak osztva a lapok. Egy ereje teljében levő fiatal tanár ezt jobban tudja kezelni, mert őt is már megérintette az a közeg, amiből ezek a gyerekek jöttek. Én már kicsit eltávolodtam ettől. Amikor elkezdtem tanítani a gimnáziumban, az egyik idősebb bölcs kollégám, atyai jóbarátom, Rácz Lajos azt mondta: „Árpi, most birtokában vagy valami olyannak, amit még nem tudsz igazán értékelni és kezelni, s ha majd megtanulod kezelni, már nem leszel a birtokában.ˮ Tudott valamit a pedagógiáról... és az idő múlásáról... Ma már nemcsak sejtem, hanem pontosan értem is, hogy miről beszélt...

A pedagógiai munkán kívül hogyan jelenik meg a biológia tudománya a mindennapjaiban? Mennyire látja a világot úgymond biológiai entitásként?

Nem jelent egyoldalúságot, már csak azért sem, mert foglalkoztam zenével, fényképezéssel és mással is. Ahogyan a műszaki emberek sem mondják magukat technokratának, úgy én sem vagyok „biokrataˮ, de az biztos, hogy sosem mellőzőm a biológiai látásmódot. Nem akarok mindenáron és mindenütt nevelni, de meg tudok botránkozni bizonyos jelenségeken. Ha a környezetvédelmet vesszük, akkor hál' istennek egyre égetőbb problémának számít, s nem csak a beszéd szintjén. Korábban az üzemek belekalkulálták az éves költségvetésükbe a büntetést, amit majd a környezetszennyezés miatt ki kell fizetniük, azóta ez is megváltozott.

A beszélgetésünk előtt említette, hogy kertészkedik is.

Igen, s úgy érzem, egyre nagyobb számomra a kert, mert az erőnlétem más, mint amikor fiatalon elkezdtem a művelését. Kis családi édenkertnek hívta a helyet apám, ahol ma is gyakran összejövünk, s eltöltjük egymással a szabadidőnket gyermekeinkkel és nyolc unokánkkal.