Húzós lesz, de nem hiábavaló

Ábrándos lélek, aki konkrét és buzdító eredményeket vár a küszöbönálló genfi „summittól”?

Gondolom, valóban hiba volna túlzott elvárásokkal nagy és átütő eredményeket remélni. Akár csak egy jelentős közös nyilatkozatot is. A jelen realitásai legalábbis erre intenek. Arról pedig majd csak a tények beszélnek, hogy a csúcstalálkozó milyen légkörben és milyen kimenetellel zajlott; bár mindkét félnek megvan az oka, miért vegyen részt rajta.

Merthogy új értelemben ugyan, de ismét kétpólusúvá vált a világ?

Igen, hiszen az Egyesült Államok mellett – az erős és szívós egykori Szovjetunió helyett – most Kína a világpolitika másik hangadója. A gazdasága egyenértékű, a hadereje közelíti az amerikaiakét, és atomhatalomként szintén megvan az elrettentő ereje. Ebben a helyzetben nyilván emeli Putyin ázsióját a világ előtt, ha kiemelt csúcstalálkozón tárgyal Joe Bidennel.

A januárban beiktatott amerikai elnök tárgyalási pozícióit nézve Genfben is kísérthet még a trumpi időszak öröksége?

Érzékeny téma. Különösen az oroszok beavatkozása miatt az amerikai választásokba. Ez a rázós probléma egyrészt végigkísérte Donald Trump teljes elnöki időszakát, másrészt ez a valós tényként kezelt kényes ügy azóta sem tisztázódott igazán. Ami viszont az előző négy esztendőben éppen úgy igaz volt, akár ma, hogy Vlagyimir Putyinnak a világ második legerősebb katonasága fölött van államfői hatalma. Oroszország mind az atomfegyverekben, mind a különböző harcászati eszközökben lépést tart az Egyesült Államokkal, míg a gazdasági ereje és lakosságának száma – a volt Szovjetunióhoz képest – jelentősen megcsappant.

Pusztán felfogás dolga, hogy jelenleg válságban vannak-e az amerikai–orosz kapcsolatok?

Ezt fejtegetve elsősorban a válságok eltérő skálafokait tanácsos mérlegelni. Például ha a két nagyhatalom mai érdek- és nézetkülönbségeinek nyilvánosan is érzékelhető indulatosságát az 1962-es kubai krízis kockázataihoz hasonlítjuk, akkor manapság csak kemény szavú szópárbajokkal kísért vitáik vannak egymással. Az oroszok célja, hogy az érdekövezetüktől minél távolabb tartsák a NATO-t; az amerikai geopolitikai érdekekben pedig látható súlypontáthelyezés történik az európai térségből a kínai, az ázsiai vonatkozások irányába.

Biden azért szorgalmazta már pár héttel a hivatalba lépése után egy csúcstalálkozó mielőbbi létrejöttét, hogy Putyin tudtára adja: melyek lesznek az USA határozott kül- és geopolitikai, illetve gazdaságés társadalompolitikai prioritásai, s ebben az erőtérben együtt keressék a kompromisszumokat.

A négyszemközti találkozókon biztosan a kölcsönös tűréshatárokat fogják definiálni. Azon kérdésköröket körülírni, amelyek megoldhatók konfliktusok nélkül, illetve azokat is felhozni, amelyek feltételezhetően mélyebb nézeteltérések tárgyát képezik. Ide tartozik Ukrajna kérdése, ahol konkrét katonai események zajlanak. Nem egy tényleges háború keretében, hanem az orosz háttérrel polgárháborúnak álcázott szakadár folyamat. És hogy ez így folytatódjon, azt sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem hajlandó elfogadni, Oroszország viszont Ukrajna esetleges NATO-tagságát tartja elfogadhatatlannak.

A vívók nyelvén mindkét fél egyegy elővágással készül találatot keresni a másikon?

Talán inkább előzetes pozíciókeresés folyik, amiben feltehetően közrejátszik, hogy az utóbbi időben mi történik Fehéroroszországban: ott a karhatalmi brutalitás mellett az is felvetődött, hogy ez a diktatórikus állam „beilleszkedhet” az orosz föderális rendszerbe. Bár ez, legalábbis egyelőre, Lukasenka és Putyin még függőben lévő játszmáján is múlik. Az orosz elnök számára ennél most sokkal fontosabb, hogy Genfben közölje tárgyalópartnerével: több mint 95 százalékban elkészült az Északi Áramlat 2 földgázvezeték, aminek ősszel esedékes üzembe helyezése nemcsak létfontosságú Oroszország gazdasága részére, hanem több évtizedre szóló stratégiai célja is. Stabil földgázellátása érdekében azonban Nyugat-Európának szintén szüksége van arra, hogy az „északi áramlat” működésbe lépjen. Putyin ennek fejében nyilván valamilyen kompromisszumokra kényszerül, hiszen az amerikai elnök kezében biztos ütőkártya, hogy a palagázterületek hasznosítása révén jelenleg az USA a világ legnagyobb földgázkitermelője. És ha ebből a nagyszabású nemzetközi bizniszből sebezhetően kiszorítja Oroszországot, úgy azt gazdaságilag térdre is kényszerítheti. Sőt, az Északi Áramlathoz hasonló projektek nélkül Oroszország úgy tudna összeomlani, ahogyan harminc évvel ezelőtt a Szovjetunió összeomlott.

Az efféle törekvések egyébként még a reagani időkben datálódtak! Megújításuk veszélyének terhe alatt Genfben talán mégiscsak lehet alkura számítani?

Olyan enyhülési folyamatokra, mint a hetvenes-nyolcvanas években a Start-egyezmény vagy a leszerelési paktumok voltak, senki sem gondol. A két nagyhatalom viszonya ma aszimmetrikus, az összecsapásaik sem reális pontokon, hanem válságzónákban, illetve a kibertérben és gazdasági területeken zajlanak. Ennek megfelelően megvannak a részben reális, másrészt kissé kreált, ám a tárgyalóasztalnál fölvethető problémaköreik.

Ha csatazajjal nem is, de miben ütközhetnek leginkább a felek markáns érdekei?

Abban, hogy Oroszország legalább az egykori Szovjetunió területén akarja félreérthetetlen eszközökkel visszaállítani az 1991-ben elvesztett érdekszféráját. Az Egyesült Államok pedig alapvetően a katonai tekintélyét és a gazdasági befolyását igyekszik úgy erősíteni, hogy egyúttal lezárja azt a homályos helyzetet, amelyben Oroszország minden szabályt felrúgva fizikailag is terjeszkedik, amire a Krím annektálása és Kelet-Ukrajna esete a szemléltető példa.

Joe Biden a csúcstalálkozó kieszközölésével nem vállalt túl korán túl komoly kockázatot?

Amennyiben a trumpi időket feledtető konstruktív politikai erőként kíván fellépni, és most nem feszíti tovább például a Navalnij-ügy, a vrběticei robbantás szálainak, a Putyin támogatta autokrata és az európai légtérben kalózkodó Lukasenka provokációinak húrjait, azzal valóban gesztusokat tesz az orosz elnöknek. Persze, az ilyen lépések mögött azt is látni kell, hogy Biden nem szeretné a nemzetközileg egyre inkább elszigetelődő Oroszországot Kína karjaiba kergetni. Mert ma már nem Putyin országa, hanem pont Kína az Egyesült Államok legkomolyabb riválisa, és egy orosz–kínai összeborulás nyilván minden számottevő mutatóban überelhetné Amerikát. Az USA azzal szintén tisztában van, hogy a saját eszközeivel segítheti ugyan az oroszországi társadalom demokrácia iránti igényét, illetve egy tényleges ellenzék működését, ám hogy ott ez irányban valós áttörés történjen, azt egyelőre senki sem tartja valószínűnek. Annál reálisabb kilátás viszont Fehéroroszország betagozódása Putyin birodalmába, aminek ezúttal – a Krímben 2014-ben történtekkel szemben – meglennének a legális keretei. Biden részére ezért lényeges cél, hogy Ukrajna ingatag ügyében már Genfben meghúzza azokat a türelmi határvonalakat, amelyeket Oroszország nem léphet át következmények nélkül. Azt pedig mindketten jól tudják, hogy Putyin szemében a földgázexport olyan meghatározó gazdasági érdek, amellyel alapvetően minden orosz katonai expanzió féken tartható. Ezért Biden egyik elsődleges szándéka egy olyan szabályrendszer kialakítása, amelyet mindkét fél elfogad. Akkor ugyanis az Egyesült Államok is könnyebben találja meg a saját partnerségi mozgásterét Moszkva és Peking között.

Az Európai Unió, tehát a demokratikus Nyugat számára mi újat hozhat ez a küszöbönálló csúcstalálkozó?

Újat, a szó eredeti értelmében, nemigen. Viszont az, hogy a helyszín Svájc, tehát egy semleges ország és jelesül Genf lesz, azt szimbolizálja, hogy a találkozó a fejünk fölött zajlik. Ez arra is utal, hogy az USA nem tudta meggyőzni az Európai Uniót az amerikai földgáz vásárlásának előnyben részesítéséről. Itt, KözépKelet-Európában nem biztos, hogy ez egy jó hír, hiszen a mi szerepünk leértékelődik, ha az orosz földgáz nem rajtunk keresztül fog eljutni Nyugatra, hanem az „északi áramlaton”. Ukrajna számára pedig ez igazán fájdalmas változás lesz, amit csupán az kompenzálhat, hogy az Egyesült Államok ott nem fogja engedni az oroszok további térnyerését.

A genfi csúcsértekezlet új világpolitikai játszma nyitányának tekinthető, vagy a már folyamatban lévő politikai sakkparti folytatása a főtáblán – egy új játékossal?

Meglátásom szerint a második felvetés a helytállóbb. És hát a jövőben ezt a partit ritkábban játsszák majd a főtáblán, ahová hovatovább az Amerika és Kína közötti politikai sakkjátszmák fognak áthelyeződni.

Biden nemcsak gyakorlott, hanem az elveiben is következetes, Putyin pedig dörzsölt politikus. A genfi tárgyalóasztalnál kettejük közül ki kerülhet lépéselőnybe?

Szerintem nem tudnak egymásnak meglepetéssel szolgálni. Joe Biden, még Barack Obama alelnökeként, több alkalommal találkozott Vlagyimir Putyinnal. És hát az ilyen csúcstalálkozókon inkább a háttérapparátusok harca zajlik. Ahogyan az majd az előbb-utóbb megvalósuló amerikai–kínai csúcsértekezletek gyakorlatává is válik.

Visszanézve a gorbacsovi idők enyhülési folyamatainak reményeire, működhet nyugodt politikai párbeszéd és gazdasági partnerség, ha alapvetően egy diktatúra és a demokrácia ellentéte feszül egymásnak?

Az egymás bajszának húzogatása egy állandó macska-egér párviadal. Az Egyesült Államok most Afganisztánból, régebben Vietnámból vonult ki. Kiderült, hogy a tényleges demokrácia exportja egyszerűen nem működik, ha az adott ország lakosainak nincs meg ez a kultúrája. És hogy a nagyhatalmak végül is geopolitikai érdekeket tartanak szem előtt, abban sincs semmi meglepő, a kétoldalú csúcstalálkozók pedig többnyire mindkét fél számára hoznak valami előnyöket. Aligha lesz ez másként Genfben is. Bár amiben megegyeznek, nyilván nem mózesi kőtáblákba írt parancsolatok lesznek.

Ugyanakkor előállhat akár egy olyan parázs helyzet, hogy elnöki „summiton” Putyin és Biden, az újságírói cinizmus szemérmetlenségével szólva, máris kétszer találkoznak: először és utoljára?

Nem valószínű, mert ez senkinek sem érdeke.