Remény és magány a kórházban

A többnapos kórházi gondozásra nagy táskával érkezők többsége már csak az egészségügyi központhoz közeli főút szélén talál állóhelyet reggel nyolc óra előtt. Ilyentájt már minden hely foglalt a parkolóban.

Feszültség a tesztponton

Mérni lehet a feszültséget, a sorban állók közül többen attól tartanak, hogy a szűrővizsgálat miatt elkésnek a reggeli vizsgálatokról. Dühüket a rendre felügyelő katona ellen fordítják. A mögöttem álló, hetvenes évei végén járó idős házaspár csendesen vár a sorára, holott az ugyancsak kórházi kezelésre szoruló férfinak komoly gondot okoz a sorban állás és a párja támogatására szorul. Nem akarnak előre kéredzkedni. Azon sajnálkoznak, miért nem mentek el a hétvégi szűrővizsgálatra a falujukban. Minden tesztelésen áteső leendő páciens zöld karszalagot kap. Kifulladok, mire a táskát vonszolva beérek a betegfelvételi központba, de a nővérkék türelmesek, még túlélő csomagot is kapok, mint minden kórházba vonuló. Benne fogkefe, fogpaszta, kis tubus tusfürdő és szappan, toalettpapír. Ezt követően már felgyorsulnának az események, ha nem csak egyetlen lift működne a tizenhárom emeletes épületben, ahol hónapok óta zajlanak a felújítási, átépítési munkálatok. A kórházban ismét végeznek műtéti beavatkozásokat, vizsgálatokat és május első hetében nyitották meg az ország első poszt-Covidközpontjának azt a két szakrendelőjét, ahol az úgynevezett long-Covid, azaz a hosszú Covid-betegséggel küzdőknek nyújtanak segítséget a szakorvosok. Akkor még a központba érkező, sajtótájékoztatóra igyekvők egyikeként, ma betegként tekinthetek a kulisszák mögé.

Szigorú házirend

Tilos elhagyni a kórházi osztályt a betegeknek, a hozzátartozóktól kapott csomagokért rendszerint az ápolók mennek le a portára. A folyosókra kézfertőtlenítőket helyeztek ki, és a szobákon is kötelező az arcvédő maszk viselése.

A takarítónők nincsenek irigylésre méltó helyzetben, akkora fertőtlenítő- és tisztítószerekkel megrakott kocsikkal vonulnak ki bevetésre, hogy alig tudják bevenni a kanyart az ajtókon. A kórházi gyakorlatra beosztott egészségügyi nővérkék segítenek nekik az ágyak és kisasztalok fertőtlenítésében. A belgyógyászati osztály ugyancsak folyamatos bevetésen lévő hadteste, az ápolók serege, mindenütt ott van. Néhány nap alatt kiderül, hogy egy olajozottan, szervezetten működő méhkaptárba csöppentem, ahol nincs megállás, zajlanak a vizsgálatok, a mérések és az ellenőrzések. A nővérek szeme azonnal kiszúrja a ráncos lepedőt, az ágy, vagy a sötétítőfüggöny mögötti rendetlenséget vérnyomásméréskor, a gyógyszerek adagoláskor. Olyan ez, mint egy harci kiképzés, észnél kell lenni, együtt lüktetni a rendszerrel, együttműködni a nővérekkel, az orvosokkal a remélt eredmények és a gyógyulás érdekében.

Túl sok az olyan beteg, aki a koronavírus-helyzetben nem mert, vagy nem tudott orvoshoz fordulni, és most sokkal rosszabb állapotban került kórházba. A betegek egy része jóval több odafigyelést, bonyolultabb kezelést igényel.

Sírás, elveszés, megtalálás

Az éjszaka kellős közepén újabb és újabb betegek érkeznek az osztályra, helyet kell nekik találni a megtelt kórtermekben.

Egy középkorú, zaklatott és kócos férfi a magas vérnyomástól, végtagfájdalomtól szenvedő édesanyját, egy harmincas éveiben járó fiatalember a légszomjtól ziláló nagymamáját hozta be az osztályra. A nővérkék és az ápolók nyugtatják őket és a betegeket egyaránt, miközben nem kis logisztikai hadműveletet igényel az újonnan érkezők elhelyezése. Van, aki a betegszoba végében, az erkélyajtó szomszédságában tér nyugovóra egy betuszkolt betegágyon. Alvásra nincs remény sem aznap, sem másnap, mert az egyik idős beteg elkószál, majd nem talál vissza a szobájába. Amikor visszahozza az ápoló, sírva fakad, mert otthon felejtette a járóbotját és nincsenek itt az ismerős bútorai, holmijai, nem tudja, hogyan került kórházba. A másik idős beteg elszántan küzd azért, nehogy ágytálra szoruljon, szerencsére mindig akad valaki az egészségügyi személyzet közül, aki elkíséri a mosdóba. A gyógyulási folyamatokhoz elengedhetetlen mentálhigiénés beszélgetéseket elvégezzük egymás között. Pislogva látom, ahogy hajnali négyet mutat az óra, de még végig kell hallgatnom, hogy a koronavírus-helyzetben nem tudtak a körzeti orvosukhoz fordulni idült panaszaikkal a kezelésre szorulók. Azt is, ahogy szépen lassan elszigetelődtek a családjuktól, a barátaiktól, és a szó szoros értelmében belebetegedtek a teljes elmagányosodásba. A magas vérnyomás, a szívpanaszok, a légszomj végül egyfajta segélykérés volt részükről. Részvéttel figyelem, milyen nagy megkönnyebbülés számukra, hogy végre gondoskodnak róluk, meghallgatják a panaszaikat és megfelelő ellátásban részesülnek. Megint eltelt egy vizsgálatokkal teli nap, csendes meghittséggel majszoljuk a vacsoraként feltálalt áfonyás gombócokat. Van, aki majd felkapja a fejét arra, hogy egyáltalán nem rossz a kórházi koszt. Igen, ehető.

A felújított fürdőszobák zuhanyozóinál összefutok az osztály néhány férfi betegével. Egyikük borotválkozik, köntösében halkan duruzsol az elemes zsebrádió, odakint elered az eső, az utcai lámpafényben olyan az elénk terülő város, mintha egy másik bolygóról figyelnénk. Ugyanezt érezhetik a kórház nyolcadik emeletén a koronavírussal küzdők, illetve az őket gondozók, hogy előbb-utóbb egy másik, elfogadhatóbb valóságba érkezhetnek haza, ha egyszer véget ér ez a zilált időszak.