Testképzavarom tortúrája, avagy Hogyan lettem anorexiás?

„Tiszta apja ez a lány…” Beleborzongtam, és beleborzongok még ma is. Szeretem az apámat, de nem szeretnék hasonlítani rá se kívül, se belül. Talán nem törvényszerű, hogy örökölsz mindent, csak hát ugye a vér. Azt már biztosra tudom, hogy belülről én csak én vagyok. Egy kicsit anya, egy kicsit apa, de túlnyomórészt önmagam. Ezzel kibékültem. De ha kívülről hasonlítanék rá, az azt jelentené, hogy elbuktam. A túlsúlytól átkapcsol az agyam, és akkor már nem vagyok önmagam. Ő sem volt mindig ilyen, válás előtt teljesen átlagos, normális testalkata volt. Az utóbbi években viszont megszaporodtak a kilók rajta, ezek az én agyamat is beindították.

Ne lássak édességet!

Másfél évvel ezelőtt álltam a tükör előtt, és a kép, amit benne láttam, nem tetszett. Fogtam az arcom, nyomkodtam a szemem sarkát, hátráltam a tükörtől, majd vissza. Jaj, ne! Tiszta apám… Jaj, ne! A tükörből pont az a lány tekintett vissza rám, akitől féltem. Féltem? Rettegtem. Túl kerek fej és csíkszerű szemek. Jaj, ne! Leültem az ágyam szélére, és csak merengtem. Hogyan? Mikor? Miért nem vettem észre? Miért nem szólt senki?

Átlagos tizenhárom éves lány voltam, kellőképpen fejlett, menstruáló, ahogy mondják, szépen evő. Válogatós, de szépen evő. Azonnal tudtam, változtatni kell. Változtatni fogok. Elkezdtem hát. Úgy éreztem, nincs idő várni. A súly vagy tovább emelkedik, vagy kezembe veszem a dolgokat, és én irányítok. A történetem itt kezdődött.

Adott egy 170 centiméter magas lány, 56 kilóval. Mit kell tennem egy gyors átalakulásért, egy gyors fogyásért? Nem akarok látni nassolnivalókat, megállom, hogy ne egyek. Majd szólok anyának, hogy ne süssön annyit, vagy süssön, csak ne olyat, aminek nem tudok ellenállni. És torna kell. Sok, hatékony és kíméletlen. Emlékszem, hogy anya szülés után Rubint Réka tornáira edzett. Az jó lesz nekem is, azzal én is megbirkózom. Szóltam is anyának, jöjjön velem tornázni. Megígérte, hogy rendben, megpróbálja besűríteni a napirendjébe. Aztán valahogy mindig akadt más dolga, magam álltam hát neki. Napi húsz percet tornáztam. Egyik nap hasra, másnap láb, popsi, harmadnap kar, aztán együttes átmozgatás. Mindezek mellett rendesen ettem. De úgy éreztem, nem fogyok elég gyorsan. Bele kell húznom. Megvontam magamtól az édességet és minden sós nasit. Csak a főétkezések maradtak. A reggelik, az ebédek és a vacsorák. Nem volt könnyű. Szeretem és mindig is szerettem az édességet. Hiányzott. Csak egy sor csokoládé… csak egy kocka… már a számban éreztem, ahogyan olvad. Megráztam a fejemet. Nem! Nincs csoki, nincs nasi, nincs semmi! Nincs megingás!

Esténként, mint minden fiatal, nézegettem az internetet, elém tárultak a modellek képei… a modellek „pálcika” alakjukkal. Csontsoványak, véznák, hihetetlen vékonyak. Nekem tetszettek ezek a pálcika lányok. Nem tudom megmagyarázni, miért. De olyan akartam lenni. Ez lett a cél. Én is pálcika akartam lenni, és ennek érdekében mindent meg is tettem.

Büszke voltam magamra

Mindeközben anya elmesélte, hogy a másod-unokatestvérem, Léna anorexiás. Nem akartam hinni a fülemnek. Léna okos, értelmes, maximalista csaj. Olyan, mint én. Hobbink a tanulás. Hogy a fenébe történhetett ez meg vele? Hisz leveleztünk egymással, sosem gondoltam volna. Szörnyülködtem. Egy kicsit a szüleit hibáztattam. Hogy nem lehet egy ilyen rettenetes dolgot időben észrevenni? Nem is értettem, anya miért mondta, hogy azért ez nem ennyire egyszerű. Szerintem meg pontosan az.

Áttértem a napi kétszeri étkezésre, igaz bűntudatom volt, ha nem ettem, de attól talán még nagyobb, ha ettem. Így aztán evés után még tornáztam. Nem élveztem a tornát, nem azért csináltam, mert jólesett, hanem mert úgy gondoltam, a bevitt kalóriát azonnal el kell égetnem. Különben nem leszek pálcika. Kalóriát sosem számoltam, nem értek hozzá és nem is érdekelt. Azt viszont tapasztalatból tudtam, hogy ha több vizet iszom, az elnyomja az éhséget. Támadt egy merész ötletem. Ha nem ennék egész nap semmit, de sok vizet innék, vajon kibírnám? Újabb kihívás… meg kell próbálnom. Iszonyatos volt. Magában a gondolat is. Már csak azért is, mert nekem a víz íze semmit nem mond. Iszod a semmit… De én ittam. Sokat. Éhes voltam, megint ittam, és megint és megint. Már dél volt, és én csak ittam, folyamatosan. Megy ez… már nem is vagyok éhes. Délután kicsit szédültem, alig vártam, hogy hazaérjek a suliból. Míg anya nem jött meg a melóból, letornáztam az adagomat. Fura hányinger kapott el, úgyhogy zuhany után be is kuckóztam az ágyamba. Anya hazaért, és ijedten vette tudomásul, hogy nem vagyok jól. Naná, hogy az első kérdése az volt: Mit ettél? Soha nem hazudtam anyának. Anya a barátnőm! Ha most elmondom az igazat, anya tuti megőrül. Ez amolyan kegyes hazugság volt, ahogy soroltam neki az aznapi kajáimat. (Ezekért az esti imáimban mindig többszörösen bocsánatot kértem.) Szegény anya, este gyógyteát is hozott az ágyamba. Nem volt jó érzés. Hosszú tortúra volt az elalvás. Fáztam, az orromig betakaróztam már. Mire végre elaludtam, minden álmomban ettem. Mintha ott laktam volna jól. Pizzákat, hamburgereket. Tudtam, hogy nem teszek jót magammal, tudtam, hogy ezzel rettenetesen kínzom a testem. Ennek ellenére egyszer-kétszer megismételtem, és mindig boldogsággal töltött el, hogy igen, megcsináltam! Minél előbb elmentem esténként aludni, hogy ne érezzem az éhséget. Tényleg csak a minimálisat ettem. Ettől viszont elment az energiám, és nagy fájdalmamra újra csak napi húsz percet tudtam tornázni. Anyáék észrevették, hogy ha otthon vannak, nem eszem, nem vagyok éhes. És azt is, hogy fogytam. Ez nagyon nem tetszett nekik. Próbáltak a lelkemre beszélni. Én pedig próbáltam úgy tenni, hogy persze, értem én, amit mondanak. De ők nem értenék meg. Pálcika akarok lenni, ezt tuti nem értenék meg. Akkoriban apám az önsajnáló korszakát élte, és emiatt többször komolyan vitáztam vele. Anya tudta, hogy ez lelkileg mennyire megviselt, így aztán ő abban a tudatban volt, hogy az idegtől fogyok, az idegtől vannak olykor rosszulléteim. Meghagytam neki ezt a hitet, így még mindig jobb volt. Ezt a dolgot oldottuk, és senki sem tudta meg, hogy a pálcika volt az én kitűzött célom. Sikerült meggyőzni anyáékat, hogy nem kell pszichológus segítsége, az apámmal való kapcsolatommal megbirkózom, csak idő kérdése. Ismét beálltam a tükörbe. Amit most láttam, az elégedett mosolyt csalt az arcomra. Eltűntek a melleim, nagyok lettek a melltartóim. Eltűnt a fenekem is. Lapos lett. Majdnem lapos vagyok már. Majdnem pálcika. Hát persze, hogy mosolyogtam. Örültem, és újra büszke voltam magamra. Pálcika leszek. Most már biztosan.

Hány nadrág van rajtam?

Egy-két hónap leforgása alatt nyolc kilótól szabadultam így meg. Ahogyan a testem kívülről változott, úgy belülről is elindult valami. Ez már annyira nem tetszett. Nagyjából heti egyszer tudtam vécére menni, mindentől felpuffadtam, még a víztől is. És amire nem számítottam: megszűnt a menzeszem. Anyu bepánikolt, biztosra mondta, hogy ez a fogyásomtól van. Egy éve volt menzeszem. Régebben sem volt napra pontos a ciklusom, de minden hónapban volt. Nem baj, nem nagy ügy. Tegye fel a kezét az a lány, az a nő, akinek hiányozna a menzesz. Na, nekem sem. Nem értem anyut, mit pánikol. Megjött, elmúlt, majd visszajön.

Közben hírek jöttek Lénáról. Pszichiáterhez küldték. Az pedig kíméletlen volt vele. Közölte, hogy ha nem éri el a 40 kilót, akkor kórházba utalják. A pszichiátriára. Rémesen hangzik. Továbbra sem értem őt… Miért csinálja ezt? Én idáig biztosan nem süllyednék. Egy dolog lefogyni, és egy másik a kórház. Nincs az a pénz, hogy diliházba mennék, holott erről istenigazából csak maga dönt. Őrült lány, nagyon hittem, hogy megjön majd az esze. De amiket anyu mesélt, azokból nem sok esélyt láttam rá. Léna tanulás helyett is tornázott. Anyukájának fel kellett mondania a munkahelyén, hogy napi 24 órában vele legyen. Léna nem járhatott iskolába. Annyi mozgást sem hagytak neki, hogy sétáljon. Az udvarnál messzebb nem mehetett. És mégis megoldotta a tornát. Zuhanyzásnál bezárkózott, és gyorsan tornázott. Furfangos. Állítólag totál nem önmaga. A szófogadó, aranyos kislány kikelt magából, türelmetlen, kiabál, feszült… Egyrészt sajnáltam, másrészt butusnak tartottam ezért.

Karácsonyi szünetben külföldre utaztunk. Új ízek, új ételek, új fűszerek. Nem értettem, mi van velem, de eszméletlen éhség kapott el. Szívem szerint befaltam volna mindent. Lehet, hogy kiéheztettem a testem? De ennyire? Ennek a habzsolásnak meg is lett az eredménye. Karácsony után 51 kiló voltam. Haragudtam magamra, hibáztattam magam, és maró bűntudatot éreztem. Apa barátnője egy alkalommal megkérdezte tőlem, hogy hány nadrág van rajtam. Ez jobban fájt, mint 51 pofon. Ennyire látszik? Az agyamban rögtön motoszkált, hogy talán újra semmit nem kellene enni pár napig. Valahogy mégsem éreztem magam erősnek hozzá.

Folyt. köv.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/17. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene