Anyák napjára

Ez alatt az egy év alatt, anyák napjától anyák napjáig legott a telefon szolgált mint fő kapcsolattartó, a hangunk volt az, ami kénytelen lett pótolni ölelést, hálás pillantásokat, a hang, mely eddig ha csak információt közölt, mostantól millió árnyalatot kapott, s olyanná vált, mint az olvasás. Ahogy az olvasás teret enged a saját fantáziavilágnak, a puszta hang is képzeletünk mozivásznára vetíti képeit, tudatalattink emlékképeit is előkotorva hozzá. A saját példámból kiindulva, édesanyámmal napi telefonkapcsolatot tartva, szinte mindig más és más édesanyát látok magam előtt.

Amikor rózsás a kedve, mert mondjuk sikerült elültetnie a krumplit a kertben, s jókor jó mennyiségű eső is esett, csilingelve kacag, olyankor úgy látom őt, mint kislánykoromban, amikor gyúrta a tésztát, majd engem is jól megdagasztott, és nevettünk, ő gyönyörű volt, én boldog. Pont azt a tipp-topp, pepita ruhán narancssárga mintás kiskötényt viselő modellalkatú tökéletes nőt látom, akinek minden alkalommal elmondtam ott a konyhában, hogy ám én ám soha nem foglak elhagyni, mindig itt fogok lakni veled. (Majd harminc év után egy másik konyhában ugyanezt mondta énnekem egy másik kislány, ugyanolyan tekintettel csüngve rajtam, mint én csünghettem anyámon ott, a köbölkúti konyhában. Azóta harmadik konyha is lett.)

Amikor aggódik, mert mondjuk hideglelést, lázat kaptunk az oltástól, akkor azt az aggódó szép kék szempárt látom, megjelenik előttem a zöld csíkos pizsamájában, ahogy ül az ágyam szélén, hideg kezét a homlokomra simítja, majd felugrik, s jön a lavórral, benne hideg víz és a kistörülközőm. Borogatja a fejem, pedig sosem mondtam, hogy ó, anyám, borogass.

Amikor ingerült, mert mondjuk romlik a látása, és nem tudja már elolvasni olyan egyszerűen a Vasárnapot sem, mint ahogy megszokta, akkor azt az anyámat látom, aki hajthatatlan, hiába hozok fel neki ezer érvet, miért kellene megengednie, hogy az esti nyolcas vonattal jöjjek csak haza, nem és nem. Legkésőbb a hatórásival, még ha a világ összes tizenhat évese a nyolcassal utazna is.

Amikor erőtlen a hangja, mert mondjuk felszökött a vérnyomása, és hiába veszi be a gyógyszerét, nem mozdul a rohadtja, akkor, érdekes, a nagyanyámat, az ő édesanyját látom magam előtt, amint ül mindenbe beletörődve a peredi kiskonyhában, és azt mondja, jól van minden, ahogy van, kislányom.

Aztán most, amikor arról olvasok, mennyi pluszfeladatot jelenthet a mai gyakorló anyáknak az otthonmaradás, akik több mint egy éve már nemcsak anyák, hanem barátok, dolgozó nők, tanítók, szakács-, takarító- és mosónők, anyagbeszerzők, animátorok, a nap huszonnégy órájában szolgálatot teljesítő kedvesnővérek, akkor elszorul a szívem, és magamhoz ölelném valamennyit. Ha hatalmam volna, azt kívánnám, hogy egy kicsit megdajkálhassam a magukat szétosztó édesanyákat, hidegvizes borogatást raknék fájó fejükre, dúdolnék nekik valami kedves altatódalt, hogy végre jó alaposan kipihenhessék magukat. Minden napra új erőt, sok energiát, kifogyhatatlan leleményességet küldenék nekik, hogy ha éppen nincsen is húsleves meg más sem, akkor se kelljen szégyenkezniük, még maguk előtt sem, hanem csilingelő kacagással könnyeden oldódjanak meg megoldhatatlannak látszó gondjaik is. És soha, soha ne érezzék azt, hogy világgá kell menniük, soha, soha ne legyen részük méltatlanságban, osztályrészük a hálával teli szeretet legyen, támaszra, segítségre leljenek a családban. Ezt kívánom minden édesanyának, és nem csak anyák napján.

Örökké.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/17. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

VASÁRNAPra húsleves dukál. Sokszor még sincs. Mert nincs. Akkor pergelt levest csinálunk. Anyám szégyelli, hogy nincs húsleves.

Borbély Szilárd: Nincstelenek