Kép: Somogyi Tibor/Canva-felvétel
Feladatként. Pont egy éve, még szépemlékű Rizsányi kollégánk indított a Vasárnap online felületén egy kedvenc versem rovatot, melyben sok mindenki, a szerkesztőség tagjai és a lap aktív olvasói is elmondták, miért éppen az, amelyiket kiválasztottak.
Jómagam is színt vallottam, s most, a költészet napja környékén, sőt a magyar próza napján is, mely Esterházy Péter meg nem élt születésnapjához kötődik immár, újra eszembe jutott ez a vallomás. Úgyhogy most egy picit magamat fogom plagizálni, hiszen a lap olvasói nem egyeznek meg teljes mértékben a vasarnap.com olvasóival. Meg egyébként is, ismétlés a tudás anyja, nem véletlenül lett Újraolvasó rovatunk.
Szóval én ottan akkor Tőzsér Árpádnak a Glossza című versét osztottam meg a nyájassal, mely először a Leviticus című kötetében jelent meg 1997-ben. Azóta több változata is született, de én maradtam az eredetinél. „Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez / van tán kimérve feladatként! / Börtön? Jó, de az ablak ad fényt, / s néha kikattan a földi retesz.”
Amikor még boldogult ifjúkoromban először olvastam, én mint Mittel úr odaadó rajongója, a közép-európai létérzés afféle összegzéseként tekintettem rá, de annál sokkal, de sokkal több lett. Azóta a mindennapjaim része, és állítom, hogy jobbá lettem általa. No, jó, ha jobbá nem is, elfogadóbbá, belátóbbá. Olykor. Valahányszor, amikor méltánytalanság, emberi hitványság vagy akár saját kudarc miatt elindul gyomortájékból az indulat, hogy a szívemig hatoljon, már nem képes leteríteni, mert azonnal eszembe jut, s mormolom, mint a keletiek a bűvös omot: Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez. Ez van kimérve feladatként. Máskor más, most meg ez. Ez az én imamalmom. Máskor más, most meg ez. És megnyugszom. Sőt olykor azt is hozzáteszem: másnak más, neked ez.
Talán mivel hűséges típus vagyok, a verseknél is az első benyomáshoz, az első változatokhoz szoktam ragaszkodni. Nekem tehát maradt a Glossza a mindennapi versem, hiába, hogy irodalomtörténetileg, -elméletileg, verstanilag tán még nagyobbra nőtt. Másnak más, nekem ez.
Akkor, ott azzal vezettem fel, hogy a karanténba zárt világnak is aktuális lehet, persze még csak a legriasztóbb álmaimban sem gondolva, hogy egy év elteltével is ugyanazért mondogatom majd egyre erőtlenebbül, bár töretlen kitartással. Ooooom. Mit tehetünk? Ez van kimérve feladatként. Börtön? Jó, de az ablak ad fényt. Azóta beoltottak. Az, amit azon az oltóponton láttam, ahová hívtak, mérhetetlen hálával töltött el. Az a fegyelem, az a szervezettség és az a sok segítőkész, megnyugtató tekintet, készséges hang arra késztetett, hogy elszégyelljem magam. Azok az emberek ott nem kis veszélynek kitéve magukat egész nap állják a sarat, és még mosolyognak is rám hozzá, én meg, aki csak otthon ülök, olykor-olykor bizony már ingerülten reagálok még saját magamra is. Mi lenne velünk, ha nem volnának ilyen emberek? Az orvosok, az egészségügyben dolgozók, az elárusítók és áruszállítók, a pedagógusok és a kisgyermekes szülők, akik nap mint nap erejükön felül teljesítenek, mert más választásuk nincs, hiszen ez van most kimérve feladatként. És akkor a kamaszokra, a fiatal felnőttekre és szüleikre nem is gondoltam, valahogy egyértelmű volt számomra, hogy ők már ellátják magukat. Holott. Holott, ha visszagondolok saját kamaszkoromra, amikor mindennap iskolába jártam, barátokkal ültem egy padban, vihogtunk a vonaton az oda- és visszaúton, egyedül éjszakai bulikba nem engedtek el a szüleim, és hogy én micsoda cirkuszokat rendeztem le a szabadságjogomra hivatkozva! Hogy mindenki ott lehet, csak én nem. Anyámat börtönőrnek neveztem, apámat kápónak, vagdalkoztam, duzzogtam, holott. Holott egész nap házon kívül voltam. Milyen életük lehet most ezeknek a fiataloknak? Mit tehetnénk vajon értük mi? Mondhatom nekik Tőzsér Árpáddal, hogy ne féljetek, „Mert néha kikattan minden retesz, / s ha nem, a börtönablak ad fényt. / Az van kimérve feladatként: / ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez.”
S ez elég?
VASÁRNAPonként az anyja leengedte az udvarra, hogy sétáljon, de nem szeretett lent lenni, félt a többi gyerektől
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
Akinek 2021-ben is módjában áll segíteni, hogy 2025-ben és még az után is olvashassuk a Vasárnapot, kövesse Hunčík Péter tavalyi nagyvonalú kezdeményezését, mi pedig mindenképpen megteszünk mindent, hogy méltók legyünk rá. Köszönjük. A számlaszám változatlan:
Československá obchodná banka, a.s.
Číslo bežného účtu IBAN: SK34 7500 0000 0001 2590 9023
Variabilný symbol: 999
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/16. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.