Egy naiv idióta az inkvizíció közepén

A főszereplőt, Bielaui Reinmart, avagy Reynevant a regény kezdetén vajmi kevéssé érdeklik holmi mozgalmak és azok eltörlése, ugyanis a gyönyörűséges Adela von Streza bájait csodálhatja egészen közelről. Egészen addig, amíg Adela felszarvazott férjének testvérei rá nem rontanak a párra, emiatt pedig Reynevannak sürgősen menekülnie kell. A szerelmes ifjút kisvártatva már nemcsak a feldühödött rokonság, hanem a fél vidék üldözi: inkvizítorok, ádáz uracsok és rablólovagok színes kompániája.

Reynevan legfőbb tulajdonsága, hogy egy naiv idióta, és emiatt minden fejezetben újabb és újabb bajba sodródik. Soha nem a logikus vagy a számára helyes lépést választja, mindig úgy dönt, hogy házhoz megy a pofonért. És ezekből a pofonokból kap is rendesen. Mindezeket az ostoba döntéseket Sapkowski a könyv felére annyira túlerőlteti, hogy az olvasó nem kedélyesen megmosolyogja a főhős kreténségét, hanem legszívesebben a haját tépné, miközben azt ordítja: már megint miéééért? Ezáltal annak, aki kedveli a kicsit is érett és felnőtt módjára gondolkodó karaktereket, a Narrenturm főszereplője nem válik a szíve csücskévé, és nem tud szorítani neki a fél Sziléziát érintő hajszában. Reynevan két társa, a titokzatos bűneiért vezeklő Scharley és a Mézes Sámson nevezetű óriás sokkal érdekesebb figura.

Azt gondolnánk, hogy Reynevan állandó bajba kerülése és az abból való kikecmergése egy pörgős cselekményű regényt eredményez, de a Narrenturm a maga 574 oldalával jócskán túlírt könyv. Ami leginkább annak köszönhető, hogy Sapkowski nem fukarkodott a történelmi háttérrel. Bizony, néhol a regény vetekedik egy-egy történelmi mű részletességével. Ráadásul a történelmi tények és a valóban létező személyek mellett a kitalált karakterek felvonultatásakor sem fogja vissza magát az író. Az egyik fejezetben háromnegyed oldalon keresztül sorolja a gyűlésre érkező személyek neveit és titulusait. Komoly történelmi háttérismerettel kell rendelkeznie annak az olvasónak, aki e töméntelen mennyiségű név közül ki tudja szűrni a valós és a fiktív karaktereket. Mindezt teszi korhű szláv nevekkel, ami még nagyobb kihívás elé állítja az olvasót. Sapkowski talán úgy volt vele, ha Umberto Eco megtehette, neki is lehet, mindenesetre a szereplők gyakran latinul fejezik ki magukat, néhol egy egész mondat, néhol még ennél is több szerepel latinul – bármiféle lábjegyzet vagy fordítás nélkül. E sorok írója úgy az 50. oldal környékén veszítette el a türelmét, hogy szótárazza a kifejezéseket.

Mindezek ellenére a Narrenturm mégsem egy rossz regény. Amikor beindul a cselekmény, akkor bizony pörögnek az események. Plusz ebben a könyvben még inkább kidomborodik Sapkowski fanyar humora, ami már a Vaják-sorozatra is jellemző volt. További piros pont jár a miliő miatt, hiszen nagyon kevés történelmi regény hátteréül szolgál Kelet-Közép-Európa és huszita mozgalom. Az pedig, hogy a Sapkowski márkanév ezt a világot nem csak a kelet-közép-európai olvasóknak tudja eladni, nem lebecsülendő fegyvertény.

Andrzej Sapkowski: Narrenturm – Bolondok tornya (Huszita trilógia 1.), Gabo Könyvkiadó, 2020, 574 oldal