Földim, az utolsó 48-as honvéd

Egy megkereséssel kezdődött. Magyarországi kutató fordult a Lévai járásban található falucska, Százd polgármesteri hivatalához, hogy egy bizonyos Lebo Istvánról érdeklődjön, aki az utolsó 48-as honvéd volt, és 1928-ban, kilencvenhét éves korában halt meg, a 48-as honvédeknek fenntartott budapesti menház utolsó lakójaként.

Pontosan melyik faluból?

Pár nap múlva díszes temetésen búcsúztatták, amelyen előkelőségek sora jelent meg, élükön gróf Csáky Károly honvédelmi miniszterrel, aki Horthy Miklós kormányzót képviselte. Az utolsó 48-as honvédet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ott, ahol a nemzet nagyjait. Az újságok természetesen részletesen beszámoltak a temetésről.

„A Nemzeti Múzeumon fekete lobogó leng, a környékén és végig az egész Rákóczi-uton a gyászfátyolos gázlámpák égnek, végig a Muzeum-kör-uton, végig a Rákóczi-uton tizével-huszával áll mindkét oldalon sorfalat a nép: temetik Lebo Istvánt, a Honvéd Menház utolsó 48-as honvédlakóját. A Nemzeti Muzeum valamennyi oszlopa fekete lepellel bevonva, az oszlopcsarnok közepén, a muzeum bejáratánál, hatalmas katafalk, rajta fekete koporsó ezzel a felírással: Lebo István élt 97 évet.” – írta a Pesti Hírlap 1928. június 6-án.

Visszatérve azonban a megkeresésre, az illető nem volt biztos a falu nevében, ahonnan Lebo István származott, mivel különböző újságok eltérően írták le. A leggyakoribb változat Ipolyszete, innen indult tehát a nyomozás, mivel Szete a szomszéd falu. Aztán eredményt mégis az ipolyszakállosi egyházi anyakönyvek hoztak, ahol a 19. század hetvenes éveiből találtak egy adatot bizonyos Lebo Istvánné elhalálozásáról, aki hősünk felesége lehetett.

Kutatásaim fő terepe az internet volt, és rögtön az első pár találatból, a temetésről szóló tudósítások egyikéből megtudtam, hogy a temetésen Lebo István szülőfaluja is képviseltette magát egy küldöttséggel. Sajnos azonban a tudósításban nem szerepelt a falu neve.

Népes névrokonság

Egy másik nyomra is sikerült rálelnem. Mégpedig egy 1914-es katonai összeírásban találtam egy bizonyos Lebo Istvánt, aki azonban nem lehet azonos az öreg hadastyánnal, azaz kiszolgált katonával, hiszen ő már ekkor a nyolcvanadik évén is túl járt.

Érdekességként jegyzem meg, hogy Udvard község hősi halottainak az emlékművén, mind az első, mind a második világháború áldozatainak névsorában gyakori a Lebo családnév. Köztük van egy Lebo István is. Ez már át is vezet a következő felfedezéshez, a névrokonokhoz. Merthogy a nagy keresésben bőven akadtak olyan találatok, amelyek Lebó Istvánról szóltak ugyan, de nem a 48-as honvédról, hanem a névrokonairól. Négy ilyen személyt sikerült megkülönböztetnem, akik semmiféle rokoni kapcsolatban nem álltak hősünkkel, csupán a nevük volt azonos.

Az első számú Lebó Istvánra vonatkozóan rögtön négy cikket is találtam. Kettőt a tanulmányaival kapcsolatban, egyet-egyet pedig a működéséről és az irodalmi munkásságáról. Ezek szerint a 18. században élt, református lelkészként szolgált.

„Végre megjegyzéssel tartozom még azokra az adatokra is, melyeket Ön a sárospataki iskola akkori elmaradottságának és elszigeteltségének igazolására, magának az iskolának a történetéből említ fel. Ezen adatokat jobb lett volna fel sem említnie, mert azok teljes tájékozatlanságra vagy felületességre mutatnak. Hogy Patay (Sámuel) és Vay (Ábrahám) két ifjút Pozsonyban képeztetett volna jobb latinságra: akárhol vette Ön, nem igaz. A dolog így áll: F. Bányai István és Lebo István, kik 1727-ben léptek itt az akadémiai pályára, öt éves diák korukban 1732-ben, más feltörekvő pataki ifjakkal együtt, Pozsonyba mentek, német szóra. Innen visszajővén, folytatták iskolai pályájukat és 1736-ban Bányai a rhetorikai, Lebo a syntaktikai osztály köztanítóságával bízatott meg. Minthogy az elöljáróság a két „publicus praeceptor” első évi próbájával igen meg volt elégedve, felkérte őket, hogy maradjanak bent az iskolában és vezéreljék osztályukat legalább még három évig. A két ifjú engedett a felhívásnak s hogy a három! éves tanítóság jövedelmének elvesztése miatt kárt ne szenvedjenek, azt az ígéretet nyerték, hogy annak idejében közköltségen küldetnek ki a külföldi egyetemekre, a mi meg is történt” – írja 1894-ben a Sárospataki Lapok. Innen tudjuk azt is, hogy Lebo István 1773–1781 között sajóbábonyi lelkész volt. Mellé 1780-ban proseniorrá választották Szathmári Paksi Ábrahám mezőkeresztesi lelkészt és egyházmegyei jegyzőt, aki aztán őt 1781-ben bekövetkezett halála után az esperességben követte.

Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, 1891-ben kiadott művében is említ egy Lebo Istvánt. „Kézirati munkája: Sz. Máté evangelista szerint: Jézus Krisztus kínszenvedése szent Máté evangelista szerint (Passió) és imádság hang-jegyekkel 1725. (A m. n. múzeum kézirati osztályában. 4rét, 53 lap.)”

A második és harmadik számú Lebó István vélhetően az első számú Lebó István leszármazottai.

Egy csendőr, egy tanító meg egy Lévai

A Honvédségi Közlöny 1920. március 9-én tájékoztat, hogy „ideiglenes nyugállományba helyeztetnek: 1920. évi március hó 1-ével: Lebó István, miskolczi csendőrkerületbeli I. osztályú tiszthelyettes, a megejtett felülvizsgálat alapján, mint rokkant, népfölkelési fegyveres szolgálatra is alkalmatlan. Választott lakhelye: Sárospatak.”

A Magyar Városok Monográfiája (Sárospatak, 1933) írja, hogy „Lebó István, ny. m. kir. csendőrtiszthelyettes. 1891-ben lépett a csendőrség szolgálatába. Különböző beosztások után 1894-től mint h. őrsparancsnok, 1895-től őrsparancsnok, 1913-tól mint járásparancsnok teljesített szolgálatot. Több dicsérő okirattal lett kitüntetve. 1920-ban Tokajban vonult nyugalomba. Neje: Kósa-Szabó Juliánna. Gyermekei: István, Géza és Gizella.”

Miskolci Napló, 1926. december hó 8. Csütörtök: „Tanügyi hírek. A párizsi református elemi iskolához megválasztották Lébó István okleveles tanítót...”

Végezetül egy névváltoztatás. A Pesti Hírlap 1906. március 25-i számában jelent meg egy rövid tájékoztatás arról, hogy névváltozást történt „... Lebo István barráti illetőségű budapesti Lakos családi nevének »Lévai«-ra.” Figyelemre méltó, hogy a Lebó nevet pont Lévaira változtatták. Feltehetően azért, mert kötődött ehhez a városhoz.

Eddig jutottam hát kutatásaim során. Ígérem, ha valami érdekességre bukkanok, arról is beszámolok.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/10. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene