Orbán muníciója

Orbán Viktor 2010-es hatalomátvétele óta töretlenül zajlik a demokrácia szisztematikus leépítése, a szervezett korrupció, a nyugati orientációból való kihátrálás és az idegenekkel szembeni gyűlöletkeltés. Mindez elég is lehetne ahhoz, hogy az ország megelégelje a regnáló párt ténykedését, és a lehető legrövidebb úton zavarja el a hatalomból. A magyaroknak azonban ez a fajta politizálás nemhogy nem szúrt szemet, de a lakosság jelentős hányada egyenesen a rendszer feltétlen követőjévé vált.

Mi lehet ennek a nyilvánvalóan túlzó és leegyszerűsített kommunikáció sikerének az oka? A Fidesz kampánygépezetének nem csupán a kimeneti (a propagandát terjesztő), de a bemeneti oldala is remekül működik: a kormánypárt már ellenzékben megkezdte a társadalom monitorozását, kormányon pedig minden más pártnál több erőforrással rendelkezett a társadalomban meglévő igények, törésvonalak, valós vagy potenciális félelmek feltérképezésére, és ezek ismeretében sokkal könnyebb volt a fogékony népérzületben elültetni az előre megkomponált üzeneteket. A valóság „személyre szabása” persze nem sikerült volna, ha a leegyszerűsített propagandában megfogalmazott üzenetek mögött nincs valamilyen mértékű valós tartalom.
 

Nézzük a számokat. Magyarország gazdasági növekedése az elmúlt négy évben 3 és 4 százalék körül alakult, az államháztartás stabil, az államadósság csökkenő pályára állt, a munkanélküliség alacsony, a hitelezés beindult, a bérek növekedtek. Noha a közgazdászok számára nyilvánvaló, hogy ezek az eredmények kevésbé a Fidesznek, és sokkal inkább a globális gazdasági növekedésnek köszönhetőek, a katasztrofális szocialista nyolc év után a választók okkal érzik úgy, hogy az esélyeik javultak, az életszínvonal emelkedett. Így amikor ez ellenzék kommunikációjában összeomlást vizionál, az még a Fidesszel szemben elfogultak számára is sokszor értelmezhetetlen. Noha gazdasági csodáról nem beszélhetünk – látva a romló versenyképességet és a régión belüli lemaradást –, a makrogazdasági stabilitás elegendő fegyvertény a Fidesz számára, hogy alátámassza gazdaságpolitikáját.

Sokkal nagyobb súlya volt azonban a migrációs válságnak. A társadalmilag káros uszítás a Fidesznek bevált, s bár az ország már közvetlenül nem érintett a migrációs válságban, mégis rengeteg új szavazót volt képes ezzel mozgósítani (ezt igazolja a kvótanépszavazás és a választási részvételi adatok, valamint a Fideszre szavazók regionális eloszlása). A 2015-ben kicsúcsosodó menekültválságra a Fidesz adott konkrét választ, erre az ellenzék sem akkor, sem azóta nem volt képes. Az a fajta fals kommunikáció pedig, amely azt sugallta, hogy a bevándorlás nem valós probléma, az nem vesz tudomást a Nyugat-Európában valóban létező társadalmi konfliktusokról, az Olaszországra nehezedő migrációs nyomásról és az ezek kapcsán megerősödő szélsőséges pártokról, szerte az Európai Unióban. Természetesen a migráció nem akkora súllyal nyomja Európa vállát, mint ahogy azt a Fidesz hirdeti, és az sem vitás, hogy a bevándorlás hatalmas mértékben járult hozzá az európai gazdasági fejlődéshez és kulturális sokszínűséghez, de amikor a magyar ellenzék azt állította, hogy nem valós problémáról van szó, azzal kiapadhatatlan munícióhoz segítette a Fideszt.

Összegezve tehát: nem következett be gazdasági apokalipszis Magyarországon az elmúlt négy évben, az ellenzéki politizálás érdemben megszűnt, a Fidesz pedig ormótlan kommunikációs struktúráját mozgósítva a valóságot neki kedvező irányba hajlította. Erre pedig sem a mostani ellenzék, sem a korábbi kormányok nem voltak képesek.

És nem feltétlenül a szándék hiányzott ehhez a részükről.

Zsoldos Ákos