Tizenöt év tizenhat bőröndben

Vida Elvira archívuma

A világnomád családanya, így mutattuk be őt két éve. A dunaszerdahelyi születésű, New York-ban élő Vida Elvira férjével, Geoffreyvel és ikreivel, Lolával és Londonnal járja a világot, több hónapot töltöttek Délkelet-Ázsiában, részt vettek az El Caminón, kalandjaikról a Vasárnapban is rendszeresen beszámolt.

A koronavírus-járvány az ő életüket is alaposan felforgatta. A világot sokkoló lezárások után nem sokkal úgy döntöttek, New Yorkból Elvira szülővárosába, Dunaszerdahelyre költöznek. A félig amerikai családnak a nyüzsgő városi élet után ez egy újabb nagy kaland.

 

Legutóbbi beszélgetésünkkor még nagyon frissek voltak a délkelet-ázsiai élményeitek. Mi minden történt veletek azóta? Merre jártatok?

2019 nyarán voltunk az El Caminón, erről a Vasárnapba is írtam, érdekes volt két gyerekkel átélni. Télen részt vettünk egy házcserés programban, így utaztunk Kanadába, majd voltunk Guatemalában egy jótékonysági házépítésen. A pandémia New York-i kezdete előtt érkeztünk vissza. Aztán nyáron döntöttünk úgy, Szlovákiába költözünk. Amíg lehetett, addig igyekeztünk felfedezni az itthoni látnivalókat.

 

Mesélsz ezekről részletesebben? Mi ez a házcsere, hogyan képzeljük el?

Szerintem ez a világ legjobb dolga! Leginkább az online randialkalmazásokhoz tudnám hasonlítani. Csinálni kell egy profilt a házunkról, lakásunkról, mindenki a legjobb képet tölti fel róla, hogy minél vonzóbb legyen. Aztán, ha van érdeklődő, és nekünk is tetszik az illető, sikerül mindenben megállapodni, akkor jöhet a csere. Nem kell fizetni érte, csak kölcsönadjuk egymásnak a lakóteret. Évek óta csináljuk, nagyon jó barátságok alakultak ki ennek köszönhetően, végtelenül személyes. Voltunk így Spanyolországban, Franciaországban, Hollandiában, legutóbb pedig Kanadában. Mi a hidegbe vágytunk, szánkózni szerettünk volna, a kanadaiak meg New York karácsonyi fényeit nézték volna meg. A magánszférát picit fel kell adni, de sokkal többet kap cserében az ember.

 

A jótékonysági házépítés is izgalmasan hangzik.

Ázsiában is végeztünk önkéntes munkát. Nemcsak magunk miatt, szeretnénk, ha a gyerekeink is látnák, a világ sokféle, és ha tudunk, akkor segítünk. Guatemalába mentünk házat építeni egy maja családnak. Az országban hihetetlenül nagy a szegénység. A majákat a társadalom is lenézi, nagyon nehéz nekik, tákolt házakban élnek, ahova beesik az eső, és majdnem elfújja a szél. Először pénzt gyűjtöttünk, majd egy önkéntes csoport megszervezte a család kiválasztását a benyújtott kérvények alapján, az alapanyagok beszerzését, szállítását. Mi meg építettünk, a gyerekek is sokat segítettek, közben megismertük a családot. Ez a ház ötszáz dollárból épült fel (körülbelül 400 € – a szerk. megj.), de ne úgy képzeljük el, mint egy összkomfortos villát. Nincs benne folyó víz, csupán négy fal, tető, ablak és ajtó. Mégis, ez ott már-már luxus. Mert a háznak van kulcsa. Egy hét alatt készült el, az átadás leírhatatlanul érzelmes volt. Folytak a könnyek, a boldogság, amit mindannyian éreztünk, fantasztikus volt. Szeretnénk még ilyen programban részt venni.

 

Majd hazamentetek, és jött a sokk.

Igen, ebből a felfokozott, feltöltött állapotból érkeztünk meg a New York-i reptérre, már lehetett olyan híreket hallani, hogy érkezik a járvány, tudtuk, felborítja majd a megszokott életünket. A gyerekek még két hétig jártak iskolába, majd jött a lezárás. Aki tehette, elhagyta a várost, minden bezárt, a nyüzsgő New York olyan lett, mint egy szellemváros. Hirtelen egy kis lakásba szorultunk négyen, mindenki egyszerre lett otthon, mindenkinek új volt a szituáció. Kéthetes önkéntes karantén után úgy döntöttünk, az anyósomékhoz költözünk. Június végéig voltunk ott, majd visszamentünk a lakásunkba, összecsomagoltuk a tizenöt évet, amit ott éltünk, és elköltöztünk Szlovákiába. Vissza a szülővárosomba. Két hét alatt összepakoltunk, eladtuk a lakást, találtunk egy amerikai iskolát a gyerekeknek Somorján, vettünk egy házat Dunaszerdahelyen úgy, hogy csak fotón láttuk, és hazarepültünk.

 

Galéria

 

Hány bőrönddel utaztatok?

Tizenhat. A többi holmink raktárban van, az Egyesült Államokban.

 

Hogyan fogadta a család a döntést?

A gyerekek nem igazán örültek az elején, hiszen elszakadnak a barátaiktól, ám meggyőztük őket azzal, hogy lesz saját szobájuk – ez a tizenegy éveseknek fontos –, ez volt a tuti érv. A férjem szülei belátták, jó helyünk lesz itt, hiszen akkor mindenhol azt hallottuk, Szlovákiában milyen fantasztikusak a számok, a korlátozások, milyen fegyelmezett mindenki. Azóta tudjuk, ez nincs így. Amikor megérkeztünk, mi voltunk az őrült amerikaiak, akik túlreagálják az egészet, mindenhova maszkban mennek. És mégis, itt sokkal könnyebb átvészelni ezt az időszakot.

 

Milyen volt repülni a járvány kellős közepén?

A New York-i reptéren körülbelül húsz ember volt, ott, ahol azelőtt több ezer. Amszterdamban szálltunk át, a repülőn alig volt pár ember. Amszterdamig csodás volt az út. Aztán a bécsi járat már nem volt ilyen mesés, az tömve volt. A reptéren is rengetegen voltak.

 

Mi fogadott itthon?

Ismét két hétre karanténba vonultunk, majd a karantén utáni első napon megnéztük a házunkat, végre élőben. Lassanként elkezdtük berendezni. Nehéz volt a költözésben, hogy még egy kanalat se hoztunk magunkkal, mindent a nulláról kellett kezdeni. A változás mindig nehéz, de ha visszamehetnénk az időben, ugyanígy döntenénk. Mert változás nélkül nincs fejlődés.

 

Mi jobb Dunaszerdahelyen, mint New Yorkban?

Az, hogy itt a családom, az anyukám, a rokonaim. Hogy nincs tömeg. És az élet is sokkal olcsóbb. Jó lehet itt élni, vírus nélkül. Ez most korlátoz minket, különben sok a lehetőség. A napjaink most meglehetősen egyformák, a férjem home office-ban egész nap a gép előtt dolgozik, a gyerekek online tanulnak. Lola lányom elkezdett lovagolni, London fiamhoz meg jár egy edző, fociznak, hogy legalább egy kis mozgás legyen az életükben. Én is elkezdtem futni, pedig ez nagyon távol áll tőlem. A gyerekeknek picit nehéz, hogy nem találkoznak a kortársaikkal, de most ezt el kell fogadni. Igyekszünk szellemileg egyensúlyban maradni. Ebben sokat segítenek Klári néni sütijei is. Ő készítette az esküvőnkre is a süteményeket, tizenhárom évvel ezelőtt. Most mindennap tudunk belőlük szerezni, ez a nap fénypontja.

 

Hogyan képzeled el az életeteket pár év múlva? Hol fogtok lakni?

Hát, ez egy nagyon nehéz kérdés, és nem is tudok rá válaszolni. Annyira képlékeny minden, de szívesen élnénk tengerpart mellett. New Yorkba még nagyon nehéz lenne visszamenni. Igazából bárhol kiköthetünk, nyitottak vagyunk.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/5. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti

 

Kapcsolódó cikkünk
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?