Kép: Schuman Lola
Változás nélkül nincs fejlődés, ez járt az eszemben, ahogy csomagoltunk. Tizenöt évet éltünk ebben a lakásban, és most, hogy bekopogtatott a pandémia, rájöttünk, kicsi a két szoba számunkra, nagyok már a gyerekek, a férjem otthonról dolgozik, a fürdőszobáért mindig harc folyik.
Mennünk kell. Nagy rendetlenség közepén, dobozokkal és bőröndökkel körbevéve együtt sírtunk. Ebbe a szobába hoztuk haza pici ikreinket, ennél az asztalnál ettünk nagyokat a barátokkal, itt állt minden évben a karácsonyfánk, és ez az a terasz, ahonnét New York fényeit csodáltuk minden nyári este, bort iszogatva, jövőbeli terveinket szőve. Azt hittem, mi itt öregszünk majd meg, de egyik napról a másikra megváltozott a világ, a környezetünk. A hely, ahol eddig otthon éreztük magunkat, most idegennek tűnt. A kávézó, ahova tizenöt évig jártam, bezárt, a szomszédok elköltöztek, leállt az utca robaja. Maradt a csend, a szirénák, később a költöztetőautók felsorakozva az utcán. Arra gondoltam, hogy hasonló lehetett a háború alatt is, pedig mi nem menekültünk, hanem önként csomagoltunk. Hazavágytam, kis városom, Dunaszerdahely nyugalmára, olyan emberek arcára, akik már akkor ismertek, amikor alapiskolás voltam, a családra, arra az érzésre, amit az ember csak a szülőföldjén érez. Minden, amit New Yorkban szerettem – a kultúra, az anonimitás, a zaj, a sok ember, most hirtelen eltűnt, vagy félelmetesnek bizonyult.
Március óta szenvedtünk, ahogy sokan mások is. Tizenegy éves gyerekeink viselik a legnehezebben, hogy nincs iskola, nem tudnak találkozni barátokkal, nem sétálnak együtt haza az iskolából, nem beszélik meg a nap dolgait. Kivel mi történt, milyen zenét hallgat, kinek ki tetszik, és a zenetanár ma milyen viccet mesélt. Persze, most lehet a számítógépet nyomkodni reggeltől estig, hiszen az egész életünk a képernyő és a billentyűzet között zajlik. Mégis nehéz. Mégsem adja vissza a közösen eltöltött pillanatokat. Nézegetjük a fotókat, melyeken vidáman együtt strandolunk, pizzázunk egy étterem teraszán, piknikezünk barátokkal, és olyan, mintha egy más dimenzióban zajló élet pillanatait néznénk vissza sok évvel ezelőttről … pedig csak tavaly volt. Szomorkodunk azon, milyen volt „régen”, és félve gondolunk arra, mi lesz ezután.
Egy főzés közben hallgatom podcastban dr. Éger Editet, akinek nemrég jelent meg Ajándék című könyve. 93 éves, Kassán született, Amerikában élő pszichológus, akinek a családját 16 éves korában hurcolták el Auschwitzba. Csak ő és a testvére élte túl a koncentrációs tábort. Arra emlékezik, hogy az anyukája a vonatban azt súgta a fülébe, ne feledje, „ha mindent elvesznek tőled, a tudatodat senki soha nem tudja elvenni”. Így mikor Mengele doktornak kellett táncolnia, becsukott szemmel arra gondolt, hogy egy budapesti színház színpadán táncol, közönségnek. „Nem az a fontos, mi történik veled, hanem hogy mit csinálsz vele.” Dr. Éger szavai arról tanúskodnak, hogy a nehéz időszakban át kell gondolnunk, hogyan éltünk eddig, és hogyan szeretnénk ezután. Amolyan leltárt kell csinálni, és eldönteni, merre innét, hova tovább.
Mi lovagolni járunk, nagyokat sétálni, biciklizni, mert ezeket lehet. Jobban kívánjuk most a természetet, mint valaha. Elkezdtem futni, közben szemetet szedek, így egyszerre kétfelől is ömlik belém a boldogsághormon, a dopamin, amitől nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok.
Hagyománnyá vált, hogy a közös vacsora után mindenki hangosan elmondja, miért hálás aznap. Tanítjuk a gyerekeknek, hogy apró dolgokért, és a természetesnek vettért is hálásak lehetünk. Hogy süt a nap, finom a vacsora, hogy el tudtunk menni lovagolni, hogy egészségesek vagyunk, hogy szépen csillogott a karácsonyfa. Hogy „van testvérem” – hangzott el nemrég egy ilyen vacsora utáni beszélgetés során. A szürke, otthon töltött, rossz hírekkel teli napokba így beköltöznek a pozitív gondolatok is. Tévét nem nézünk, csak miután a gyerekek lefekszenek, akkor is mértékkel. A napi online munka mellett férjem tornázik, én jógázom, meditálok, és podcastokat hallgatok leginkább arról, hogy maradhatunk szellemileg és fizikailag erősek. Napi mozgás, kintlét a friss levegőn, legalább napi egy baráti beszélgetés, limitált számítógépezés, közös vacsora és hálaadás. Ha szellemileg el tudjuk viselni a pandémiával járó bezártságot, bármeddig tart is még, kibírjuk.
Egyszer ennek is vége lesz, lesznek baráti vacsorák, romantikus mozis randik, nagy családi ünneplések, gondtalan kirándulások, cuppanós baráti puszik. Úgy, ahogy a mai napig megkérdezik tőlem, hol voltam szeptember 11-én, amikor a két torony összedőlt New Yorkban, ugyanúgy kérdezzük majd egymástól, hogyan töltöttük el ezt az évet vagy többet, valamint gondolunk majd vissza arra, mit tanultunk ez alatt az idő alatt – magunkról, a világról.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/5. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.