Amikor a lehetetlent kell megszokni

Talán nincs is olyan ember most a vírussal fertőzött országokban, aki ne reménykedne abban, hogy a múltat mögöttünk hagyva egy jobb év áll előttünk. Legyen igazuk!

Ennek realitását a vakcinák megléte adja majd, aminek segítségével immunitást szerezhetünk. Ám nagy kérdés, hogy mi lesz érzelmeinkkel, hogyan dolgozzuk fel a biztonságos időkig még fennálló veszélyeket? Képesek vagyunk tartalékolni annyi érzelmi energiát, hogy ne süllyedjünk abba a Covid-fásultságba, aminek eredménye vagy állandósulni látszó szorongás, vagy épp ellenkezőleg: a veszély bagatellizálása?

Mind arra vágyunk, hogy az élet visszaálljon a megszokott keretek közé. Ne kelljen maszkot hordani, távolságot tartani, lakásba zárva élni, figyelve a kötelező korlátozások szabályaira.

Érezhessük újra azt, hogy a kontroll a mi kezünkben van, napjaink programjait mi állítjuk össze, társasági életünket mi alakítjuk, és nem kell közben leselkedő veszélyekre figyelnünk.

Nehéz év áll mögöttünk. Akinek a családjában volt súlyos tünetekkel megbirkózó szerette, optimistábban láthatja a vírushelyzetet, mert van konkrét példája arra, hogy lám: le lehet győzni a betegséget. Azonban, akiknél halálesetet jelentett a kórház, mert nem lehetett megmenteni az életet, azokban a családokban örökre ott lesz az a mondat: nálunk pusztított a vírus.

Nem lehet reménykedő érzelmeket elvárni akkor, ha az átélt érzelmek között ott a gyász és a fájdalom, a tehetetlenség érzésével együtt. A legnehezebb valószínűleg az, hogy saját társas kapcsolatainkban képesek legyünk kezelni e bonyolult és sokféle helyzetet, és továbbra is kitartóan higgyük, az élet jobbra fordul majd.

Szeretnénk felhőtlenebbül

Ez természetes vágy, hiszen a nehézségek sora az egész évet felülírta. Nyáron volt lélegzetvételnyi szünet, amikor felkészülhettünk volna a második menetre, de akkoriban inkább úgy látszott, még az érett személyiséggel rendelkező embereken is kifog a gyermeki vágy: most kell kihasználni a lehetőséget, nyaralni menni, élvezni az életet. Mondhatnánk most, hogy már akkor is hozzá lehetett volna tenni a mondathoz: amíg lehet… Így a vírus kérlelhetetlenül folytatta útját, mert valójában sosem tűnt el, csak még láthatatlanabbá vált, és ettől az emberek nagy csoportjában életre kelt az a fajta vágyteljesítő gondolkodás, amely távolít a realitástól, mert elérhetőnek mutatja a megnyugtató fantáziát: minden rendben van.

Aztán ősszel megint visszazuhantunk a valóságba, és az újabb növekvő esetszámok, ijesztő kórházi adatok, halálozás és korlátozó intézkedések világába.

Mint egy hullámvasúton, úgy érezhették sokan, hogy szinte követhetetlenek a változások, hol fel lehet lélegezni, hol meg a bezártságot kell újra elviselni. Az egészségügyiek, az infektológusok és a virológusok vélhetőleg egy pillanatra sem könnyebbültek meg, mert az ő forgatókönyvükben végig a valóság és a várható események kiszámíthatósága szerepelt.

De az átlagember nem kutató. Ő csak élni szeretne, és lehetőleg nyugodtan, biztonságban. Így érthetjük meg, hogyan hullámzik az orvosok felé is mindenféle érzelem. Az idealizációtól a haragig széles skálán mozog az emberek érzelmi reakciója, amit nekik el kell viselniük, meg kell érteniük, és mindezek ellenére továbbra is magas színvonalon folytatni a munkájukat. Mert mindenki ezt várja el tőlük.

Alakíthatóak az érzelmeink

Krízishelyzetben egy személyiség a karakterjellemzői mentén fog viselkedni. Aki belátja, hogy még bírni kell, sokkal optimistább lehet, mint az, aki saját borúlátását kiterjesztve vagy indulatossá válik, mert már elege van, vagy összeomlik, mert azt érzi: nem bírja tovább. Ez a két érzelmi véglet, mely között széles palettán mozog mindegyikünk érzelme. Akár egy napon belül is jelentkezhetnek ellentétes érzések, attól függően, mennyire fárad ki a megküzdő stratégiánk.

Mind szeretnénk már jól érezni magunkat, ám tartósan ez csak akkor érhető el, ha elvárásaink a realitás talaján vannak. Valójában a boldogság és boldogtalanság nagyrészt attól függ majd, hogyan alakulnak elvárásaink. A tavalyi év során sokan érezhették azt, hogy már érzelmi konténerük legaljáról próbálnak kinyerni valamennyi erőfeszítést és kitartást. Ez érzelmi kifáradáshoz vezethet, ami megjelenhet irritáltságban, ingerültségben, az örömfunkciók csökkenésében és a jövőre vonatkozó pesszimista jóslatokban. Ez az állapot természetes, mert az átélt krízis túlmutat a kezelhető mértéken, megterheli minden érzelmi rendszerünket. De, mint általában az érzelmi helyzetek nagy része, ez is kezelhető, ha képesek vagyunk önmagunkat komolyan véve tenni azért, hogy jobban legyünk.

„Nem adom fel”

Ez valójában nem fogadkozás, hanem önmagunknak tett ígéret, amit érdemes betartani, még akkor is, ha azt érzi valaki, ehhez erőszakot kell tennie magán. Olyan sokszor látunk filmekben szereplőket, akik az életüket változtatják meg, nem kevés energiával és harccal, a saját életünket viszont prózai közelségből szemléljük, és sokszor nem drukkolunk önmagunknak.

Ahhoz, hogy kitartóak tudjunk lenni, olykor akár öndicséret, akár egyéb mondatok segítségével, pozitív érzéseket kell átélnünk, melyek magunkról szólnak. Ha valaki képes azt mondani magának, „jól van, ezt is elérted!”, akkor nem tesz mást, mint elismerően gondolkodik és elégedettségérzést generál magának. Az emberek ezt nagyon kevésszer teszik meg. Általában mindenki rohan, és nem fordít arra elég időt, hogy pár percet azzal töltsön, milyen lelkiállapotban is van. Pedig tudjuk, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék vagy dicséreteket kapjon, mert ettől lehet tovább folytatni minden megkezdett harcunkat. Most különösen szükség van erre önmagunk érdekében. Ha egy jó ebédet főztünk, mert csak ennyit lehet tenni, akkor ebben a helyzetben kell azt mondanunk: na, ezt ügyesen megcsináltam! Amikor egy családban a tagok ilyen módon figyelnek egymásra, akkor az ilyen gesztusok számának növelése is segíthet abban, hogy kicsit jobb hangulatban teljen a nap. 

Pszichoterápiás rendelőkben az érzelmekről folytatott beszélgetések során nagyon sokszor hangzik el: „Ugyan már, nem vagyok én gyerek, hogy dicsérgessenek!”

Ezzel szemben az igazság az, hogy a felnőttség nem jelenti azt, hogy ne lennének még gyermekkorból hozott érzelmi szükségletei valakinek. A pozitív érzelmek és a külső környezet elismerése olyan belső igény, ami jogosan működik még hetvenéves korban is. Nem infantilis tehát, ha arra vágyunk, valaki vegye észre, milyen nehéz feladatot is hajtunk végre éppen, és ne csak ostorozzon vicces vagy komoly kritikákkal, hanem egyszerűen csak örüljön, amiért egyáltalán nekiálltunk például palacsintát sütni.

Ha ilyen apró lépésekkel a mostani kritikus élethelyzetben képesek vagyunk az elérhető örömök felértékelésére, akkor teszünk jót önmagunkkal.

A menekülés vagy feladás nem jó irány, ezt általában mindenki tudja. Jobb arra gondolni, hogy a mélypontok után viszont mindig olyan szakasz érkezik el, amelyben a tapasztalatok által megedződve és a meglévő értékeket megbecsülve indulhatunk egy remélhetőleg jobb tavasznak.

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene