Bartók Imre: Olykor, néha, talán

Egy szoba, benne én, bölcső, gyermekkel, régi kép ez, autochton színezés, lassú, kitartó ritmikai ráhangolódás. A mozdulatlan idő üvegtörékeny. Ebből a felismerésből ered a félelem a változástól, a félelem az állandóságtól – „Ezután mindig így lesz?” „Igen.” –, és ebbe a félelembe érkezik az a másik, az ismeretlen, csak annyit tudni, hogy férfi. Nehéz léptekkel, cuppoghatna akár a cipőtalp a mocsártól, amelyből kikelt, de nem cuppog, mert zacskót húzott rá, zacskó a cipőn, a fejen, a két úszóhártyás kézen, keresztülvág a sötét szobán, és leül mellém, helyet foglal, időt szakít rá, hogy elidőzzön. Ez a kép reszket valahol a padláson, a pincében, de ahol vagyunk, nem padlás és nem pince, inkább egy szuterén. Minden szó számít, és minden szó meglepetés.

Már csak egy kicsit, egy egészen kicsit kell kibírni ezen a világon.

Leül mellém a zacskós cipőjével, a zacskós kezével, fején is zacskó, honnan tudom mindezt, ha egyszer nem nézek rá, mert nem nézek rá, talán szeretnék, talán nem, de képtelen vagyok felé fordítani a fejem, ott ül mellettem, és most már együtt ringatjuk a bölcsőt, én és a látogató, az én beteg kezem és az ő ismeretlen, zacskós keze, ez a kép, ezek a hangok kísérnek, mert hát hangok is bekúsznak a sarkokból, gépzongorán szól az egyik német honi mester utolsó előtti opusza, számszeríjak idege, kamarazene, kézenfekvő – kézenfekvő! –, hogy a bölcső a mi zongoránk, és mi játsszuk ezt a pompás négykezest, de sajnos nem így van, mert a zene, az bizony más, a zene a szférák közül ereszkedik alá, csillagok fényudvarából, de mi nem a szférák között vagyunk, ez a szoba terresztrikus, szétlőtt házikó egy földút mellett, földszinti volt, de megsüllyedt, hamarosan pince lesz, a történelem egy zsidós temető, egymásra hányva minden, girbegurba sírkövekkel, alázatos rétegekben, hegedű és zongora, a lélek kétszáz oktávja, sok-sok gonosz húr. Csak én és a bölcső, benne egy élőlény, csak én és a bölcső, és mellettem az idegen, sötét időkben olykor, néha, talán. Gyere, játsszunk együtt.

Már csak egy kicsit, tényleg egészen kicsit, egészen rövid ideig kell kibírni ezen a világon.

Azt mondják, kard által vész, aki kihányja a reggelijét. Azt is mondják, ha valaki könnyíteni akar a lelkiismeretén, és ehhez te is kellesz, muszáj, muszáj, muszáj kötélnek állnod. Húrnak állnod. Ha valakinek rossz a lelkiismerete, legyél az, akinek gyónhat. Megértőnek kell lenni, nem bűntelennek. Nem az számít, hány embert öltünk meg, hanem az, hogyan jövünk ki azokkal, akik még itt vannak. Ez korunk új kategorikus imperatívusza. Tégy úgy, hogy. Különben is, mindenkinek nehéz. De van, akinek nehezebb. Akinek pedig a legnehezebb, azok takarítanak. Nem hiszem, hogy számot kellene adnom egy zárt elme működéséről. Hogy ha egyszer lenyeltem a kulcsot, le kéne festenem, csak hogy tudd, mire lesz szükséged. Nem hiszem, hogy ezek a minták a szőnyegen bármit is jelentenének önmagukon kívül, és ez sem kevés, mert az van rájuk írva, hogy Úm-napisti rálelt az életre. Hányan mondhatják el ugyanezt magukról? Hogy nem az élet reájuk, de fordítva, ők, a szellemvilágban reszketve, szorongva, reménykedve, kezükkel a bölcső billentyűin, oldalukon sötéten gomolygó árnyékukkal, hogy ők, mint egy vakond, mint egy istenverte vakond a bezápult talajban, hányan mondhatják el, hogy ők leltek az életre, erre a tünékeny betűszóra, ami véglegesen bennrekedt egy kolibri gyomrában.

Még egy percet, egyetlen percet kell kibírni ezen a világon.

Láttam a városokat, és láttam benne minden embert, de azt, aki ebben a bölcsőben pihen, nem látom. Bécsben ezt úgy hívták: hisztéria. Bécsben akarok élni. Európa valakinek a valamije, mi pedig – mi! –, mi pedig immár semmiben sem hiszünk, kivéve talán a szorongás óriásait. Az igazi élet, ez az őserdei tutajkázás máshol van, máshol lüktet, kérődzik, nyáladzik, fogyatkozik és gyarapszik, máshol habzik föl, betegszik meg, hajlik ívben, veszi fel önnön fonalát, lakik jól, éhezik, máshol árad, csomósodik, örvénylik, villan, fénylik és sötétlik. Máshol jár-kel, veszi a levegőt. Az irodalom, a század kurvája, elárult. Engem, téged, az idegent mellettem, két keze a bölcsőn, könnyed nyikorgás, galaxisok fordulnak így, néznek vissza még egyszer, majd tűnnek el az enyészponton. Holtak vagyunk, és mégsem holtak egészen. De azért elárultak, ez a lényeg, ezt kell megjegyezni. Nekem már nem fáj, de a többiek bűntudata még mindig aggaszt.

Engedd el. Zuhanj. Egyetlen percet sem kell várnod tovább.