Szabó G. László: Interjúim margójára

Delon a budiban

Alain Delon szereti Prágát. Svájci erődítményét ma már egyre ritkábban hagyja el, nyolcvanöt évének terhe, romokban heverő magánélete, áthatolhatatlan magánya tartja vissza, de voltak évek, amikor keresztül-kasul utazott a világban, rangos fesztiválok testőrökkel őrzött sztárja volt.

Ma már azt is meggondolja, hogy akár csak egy napra elhagyja-e szeretett kutyaseregét. Cannes-ban sem látni már évente, párizsi lakásában pedig ő maga is ritka vendég. Régi szerelmei, egykori barátai elől elzárkózik, új filmszerepre egyáltalán nem vágyik, az élettől már semmit nem vár. Megtört. Megkeseredett. Megöregedett.

Prágában, 1999 júniusában Patrice Leconte vígjátékával, a Két apának mennyi a fele bemutatójára érkezett. Sötét öltöny, fehér ing, aranykeretes szemüveg, vékony aranylánc a nyakában. „Nem érdekel már a film, mindent eljátszottam, amit akartam – mondta a vetítés előtt. – Lusta vagyok, az is voltam mindig, az édesanyám elkényeztetett. Sportolni sincs már kedvem. A kondíciómat a hivatásomnak köszönhetem, az tart még mindig formában. Pragmatikus vagyok és fatalista. Tudom, hogy az életben minden relatív. Komédiás vagyok, semmi több, ötven év múlva senki nem fog emlékezni rám.”

Leconte filmje után természetesen forgatott még öt játékfilmet, és szerepet vállalt egy francia minisorozatban is, de az elmúlt nyolc évben már csak dokumentumfilmekben szólalt meg. Nyilatkozataiban minden alkalommal megemlíti: nem érdekli őt már igazából semmi, gyermekeivel ritkán találkozik, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja, nem akar már élni.

Ragyogó napfényben sétáltunk Prága szívében 1999 nyarán. Alain Delon, a Rendi Színházban akkor rendező Eszenyi Enikő, Miloš Fikejz, a Cseh Filmintézet munkatársa, jómagam és két testőr – Delon mögött. Sajtóértekezletről jöttünk mindahányan, ott mutattam be Delonnak a „very famous hungarian actresst”, és meg is hívott bennünket filmje bemutatójára, egy Vencel téri moziba. S mivel felettébb érdekelte őt magyar kolléganője, kért, hogy tartsunk vele. Kedvessége mindkettőnket meghatott. Nem is tágítottunk mellőle. Az utca forgatagában valahogy nem volt feltűnő a hatfős csapatunk, igaz, Delon akkor már sötét napszemüveget viselt, amely a fél arcát eltakarta. Enikő, nagy boldogságában, részletesen ecsetelte, hol és hogyan lépett be az életébe Mr. Delon. „Már Csengerben, kislánykoromban ön volt a kedvencem…” – mesélte. Eddig ment minden simán. Angolra tolmácsoltam. Lelkesedésében azt is elmondta, hogy a budijuk, ott, Csengerben Delon-képekkel volt kidíszítve. Mire észbe kaptam, már nem volt visszaút. Ki kellett mondanom, de attól, amit fordítottam, egy pillanatra leblokkolt az agyam. Hirtelen nem tudtam, hogy mondjam a budit angolul, és főleg, hogy nem lesz-e sértő a történet Delonra nézve. Finomítottam. Kerti toalettet fordítottam, ami Delonnak irtóra imponált, csak egyet nem értett: mit keres a WC a kertben? Ezt valahogy nem tudta felfogni. Nevetett egy jót, de láttam az arcán az értetlenséget.

Egy rózsaligetszerű kis parkon vezetett keresztül az utunk. Miloš Fikejz, a neves sztárfotós elénk szaladt, és szaporán nyomva fényképezett bennünket. Másnap szégyenkezve közölte, hogy véletlenül rosszul exponált, és egyetlen használható képet sem tud adni emlékül.

Azóta sokszor eszembe jut, lehet, hogy ez volt Delon bosszúja a csengeri budiban kirakott képeiért? Pedig ahogy a történetet hallgatta, annyira rokonszenves volt!

Depardieu orra

Gérard Depardieu-vel először a moszkvai fesztiválon találkoztam. Vendégekben gazdag volt a 87-es év a Rosszija Szállóban, amelyet azóta lebontottak. Eljött Robert De Niro, Antonio Gades, Federico Fellini és Giulietta Masina, Gian Maria Volonte, Maruschka Detmers, Nastassja Kinski. Márquez az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényének Francesco Rosi által készített filmváltozatát reklámozta. Velük a Kreml Szent György termében rendezett fogadáson ismerkedtem meg. Depardieu pár nappal később érkezett Moszkvába. Én őt vártam lelkesen, hogy aztán jó barátjáról, személyes kedvencemről, Patrick Dewaere-ről kérdezhessem, aki akkor már öt éve nem élt. Bertrand Blier nagy sikerű filmjében, a Herék, avagy a tojástáncban játszottak együtt. Depardieu akkor már befutott színész volt, Dewaere-t ez a film repítette Franciaország új tehetségei közé. Ezután játszotta el a Csatár a pácban főszerepét, amellyel aztán ünnepelt sztár lett. De harmincöt évesen pisztolyt dugott a szájába, és meghúzta a ravaszt. Hogy miért, arra a mai napig nem derült fény.

Depardieu váratott magára Moszkvában. Már félidejénél tartott a fesztivál, és még mindig Párizsban volt. Hazai kollégáim egytől egyig tudták, hogy erre a „nagy fogásra” vágyom megérkezésünk óta. Meg is kértem őket, hogy azonnal jelezzék, ha a Rosszija Szálló környékén vagy a fesztivál nagymozijában meglátják őt.

Rajtam kívül szép sorjában mindenki találkozott már vele. Csak én nem. Arra, amerre én jártam, Depardieu még csak véletlenül sem. Ahol ő tűnt fel, arra nekem nem volt utam.

Így telt el két nap, míg a második éjszakáján összeakadt az orrom Depardieu orrával. Éjjel tizenegykor már lépni sem lehetett a Rosszija Szálló legfelső emeletén lévő bárban. Literszámra folyt a vodka, a szovjetek (és a fesztivál!) első számú itala. Volt Moszkovszkaja, Sztolicsnaja és még ki tudja, milyen. Ez már a peresztrojka ideje volt. A kremlbeli fogadásra, amelynek Gorbacsov volt a házigazdája, és Depardieu-n kívül mindenki ott volt a fentebb felsoroltak közül, szűk számban és szigorúan átvilágítva kaptunk meghívást. A névre szóló, aranybetűkkel fényes papírra nyomtatott meghívót azóta is ereklyeként őrzöm, hiszen hibátlanul (és magyarul!) írták rá a nevemet.

Nem vadászni és nem is vodkázni mentem fel a magaslati bárba, ahonnan a fél Vörös teret és Moszkva nem kis részét látni lehetett, inkább csak bele akartam kóstolni a fesztivál éjszakai hangulatába. Hosszú út vezetett a pulthoz. Koktélra volt gusztusom. Hol előre, hol hátra tolt a tömeg. Hol úgy éreztem, hogy még három lépés és rendelhetek, hol úgy, hogy reggelig sem jutok a frontvonalba. De még akkor sem gondolhattam, hogy célba értem, amikor már a pult előtt álltam. Ott is nyomorogtunk vagy százan. Az nyert, aki nagyobb hangon rendelt. Vagy éppen angolul, németül, spanyolul. Az oroszt, ott és akkor, a fesztivál idején nem sokra becsülték a helyiek. Az enyémet sem, mert a mixer taskenti akcentust vélt felfedezni benne, én meg nem magyarázkodtam.

Mint hullámzás idején a tenger, úgy hömpölygött a tömeg. Engem is jól odaszorítottak párszor a pulthoz. Volt, hogy levegőt venni is alig tudtam. Egyszer csak azt éreztem, valaki nagy erővel végighasal a hátamon. Teljes súlyával, iszonyatos erővel. Mintha csak a szuflát akarta volna kinyomni belőlem. Amint szabad lélegzethez jutottam, már fordultam is hátra, pár cifrasággal az ajkamon, természetesen magyarul, hogy senki ne értse.

A döbbenetet le sem lehetett volna vakarni az arcomról. A ki vagy, te barom állat címzettje nem más volt, mint Gérard Depardieu, akire napok óta olyan nagyon vártam. Én lefagyva néztem a szemébe, ő meg röhögve átnyúlt a fejem fölött, és átvette szépen a maga itókáját. De úgy, hogy közben összeért az orrunk. A koktélról, amelyet jó fél órával korábban az itallapról választottam magamnak, meg is feledkeztem. Meglepődésemből felocsúdva, lábfejeket megtaposva araszoltam Depardieu után, hogy megbeszélhessem vele a másnapi interjút. Még jó, hogy két perccel korábban összeért az orrunk. Már csak szóban kellett bemutatkoznom.

Danny, a foltos bárány

Megláttam, és elhűltem. Nem ismertem fel benne a Desperado késdobáló bérgyilkosát. Megzavart a puszta látvány, a szörnyű kinézet, egészen közelről. Plusz az, hogy elképedésemet látva Danny Trejo felállt a bárpult mellől, és kedvesen rám mosolygott. Mintha épp rám várt volna.

Budapesti kolléganőmmel, fesztiváltársammal húztunk át Karlovy Vary legpatinásabb szállodája, a Grandhotel Pupp nappali bárján, amikor vagy tíz lépés távolságból feltűnt egy marcona képű, bajszos, kitetovált felsőtestével farmermellényben riogató, eszelős fazon.

Uramisten, már ilyen sötét, kültelki alakokat is beengednek ebbe a gyönyörű szállodába? – szökött ki belőlem a kérdés, de mire kolléganőm válaszát meghallottam volna, ez a kegyetlen kinézetű hím már egy erőteljes karlendítéssel jelezte: barátként szeretne magához ölelni. Ami fél pillanat múlva be is következett. Előbb persze mondta a nevét, amit kínomban fel sem fogtam. Vastag lánc csörgött a nyakában, tíz ujján húsz gyűrű, csuklóján fémből készült karperecek jelezték, hogy egy igazi metal mannel van dolgom. A sitten ülnek ilyen arcok.

Másnap a Sherrybaby című amerikai film sajtótájékoztatójára hívtak. A főszerepben: Maggie Gyllenhaal. Tudtam, hogy ő nincs Karlovy Varyban, nem ő képviseli a filmet, a feltüntetett név azonban nem mondott semmit. Annál nagyobb volt a meglepődésem, amikor besétált a terembe az általam egy nappal korábban megismert, vadorzó kinézetű, karizmait nem takargató, zűrös múltú egyén.

Danny Trejo már kamaszként utcai bandák közveszélyes farkasa volt. Öklét és erejét már a fiatalkorúak börtönében is érvényesíteni tudta. Kint balhézott, drogozott, verekedett, bent, a rácsok mögött bokszolt, folyamatosan edzett. Lopásokért, betörésekért, véres bunyókért került San Quentin elhíresült börtönébe. Huszonöt éves volt, amikor feltételes szabadlábra került, de akkor már tiszta volt. Sem a drog, sem az alkohol nem jöhetett számításba nála. Józanul és okosan döntött egy másik élet mellett. Rádöbbent ugyanis, hogy jó a beszélőkéje, és a színészi játék sem áll messze tőle.

A nagy fordulat 1985-ben következett be az életében. Egy régi cinkostársa bekerült Andrej Koncsalovszkij, az akkor már Amerikában élő orosz rendező akcióthrillere, a Szökevényvonat forgatócsoportjába, amelynek forgatókönyvíróként tagja volt egykori rabtársa, az akkor már sikeres krimiszerző, Edward Bunker is. Ők könyörögték be a csapatba Dannyt – a főszerepet alakító Eric Roberts trénerének. De ugyanebben a filmben már ő is kapott egy egészen kis szerepet, méghozzá a ringben. Azóta évente több feladattal megbirkózhat, de mintha árnyékként vetülne rá a múltja, a leggyakrabban gyilkos kalandfilmekbe hívják. Unokatestvérének, Roberto Rodrigueznek köszönhet a legtöbbet. A Desperadóval, amelyben azt a bizonyos késdobáló gyilkost játszotta Antonio Banderas mellett, nagyot nőtt az ázsiója. Játszott már Al Pacinóval, Steve Buscemivel és Robert De Niróval is. Ragadozóként többször látjuk a mozivásznon, mint prédaként, a túlélés szabályairól mélyrehatóbb tanulmányt tudna írni, mint a haldokló zsákmány vergődéséről.

Ezt mind két nappal azután mesélte el, hogy először láttam a Grandhotel Pupp pompás termeinek egyikében. Nem illett abba a fényes miliőbe, ezt ő is érezhette, nagy gondot mégsem csinált belőle. Sztárként kapott elegáns lakosztályt a szállodában, azt pedig bizonyára értékelni tudta, hiszen San Quentin, Folson és Soledad cellái után a földi mennyország várt rá Karlovy Varyban. Nem mondta egy szóval sem, hogy ez már kijár neki, azzal viszont eldicsekedett, hogy a sötét börtönévek után iskolákba, javító-nevelő intézetekbe, helyi közösségekbe járt segítőként, drogtanácsadóként.

A megviselt rabból, a szigorúan őrzött fegyencből, az elszánt gazfickóból így lett mára megbízható, becsületes ember. Fekete bárányból (majdnem) fehér. S ha már az Alföldön azt mondják: „Amíg parasztembör lössz a föld hátán, subára, bekecsre, báránybűrsapkára mindég szükség lössz!”, akkor elmondhatjuk azt is, amíg börtöndrámák készülnek Hollywoodban, addig Danny Trejónak nem kell bankot rabolnia. A filmezésből is meg tud élni gazdagon. Van is már vagy hét étterme és egy fánksütője. Amúgy pedig, akárhogy néz is ki, kenyérre lehet őt kenni. A lelke mélyén mégiscsak vajszívű ember.