Adventi mesekalendárium 24.: Belépés a Manófaktúrába

Dönci, akinek családja generációk óta őrizte a Télapó manóműhelyének bejáratát a kíváncsiskodók elől, most remegő térdekkel állt a két óriási jegesmedve előtt, akiknek hátán egy-egy tarka hátizsák izgett-mozgott. Hanna és Fedor álmélkodva kukucskált ki a medvék buksi feje mögül, és csodálkozva méregették az apró manócskát, aki elszántan hadonászott a virgácsával.

– Mentek innen, de rögtön! Sipirc! – sipítozta Dönci. – Hess innen! Sicc, csiba, te, liba! – sorolta a manó az összes olyan szót, amit az állatok elzavarására használtak, de a jegesmedvék esetében – úgy tűnik – egyik sem vált be. A két medve érdeklődve bámulta a harcias manócskát, azonban egy tapodtat sem mozdultak a kapu elől.

– Törpe – mutatott Fedor a manóra.

– Nem vagyok én törpe, te vagy a törpe – vágott vissza Dönci, félelmében észre sem véve, hogy egy kisfiúval beszélget, és nem a jegesmedvékkel.

– Nem vagyok törpe, Fedor vagyok – szögezte le sértődötten Fedor, akit nagyon bosszantott, amikor a nagynénik meg a boltos kisasszonyok bogaramnak, tündérkének vagy éppen édes kis törpének nevezték.

– Fedor? Különös név ez egy jegesmedvének – állapította meg Dönci, és meglepetésében még a virgácsot is leengedte.

– Én nem vagyok jegesmedve, Fedor vagyok! – jelentette ki Fedor még dühösebben.

– Ki beszél? – kérdezte a manó és nagyokat nyújtogatta a nyakát a medvék felé. – Talán a hátizsák?

– Nem vagyok hátizsák – szökkent le Fedor Jermák hátáról, és toppant dühösen a manó elé.

– Egy gyerek – sipította a Dönci. Nem volt szükség a hangosbemondóra, a szó, hogy gyerek, örvénylő gyorsasággal áradt szét a Manófaktúra minden részlegén, a manók pedig csapot-papot hátrahagyva özönlöttek ki a gyárkapuhoz. Ki Fedor nadrágját, ki a kabátját simogatta, paskolgatta végtelen örömmel, ugyanis a manók még sosem láttak igazi gyereket, viszont egész életükben ábrándoztak róla, hogy egyszer személyesen találkozhatnak azokkal, akiknek a karácsonyi ajándékait készítik és csomagolják. Egy hosszú szakállú manócska csavarkulcsára támaszkodva mélyen meghajolt Fedor előtt.

– Te vagy Fedor – mosolygott az öreg manó.

– Igen, én Fedor vagyok – mondta Fedor békülékenyen, hiszen végre valaki a becsületes nevén szólította ebben a zűrzavarban.

– És ugye, neked készül a zöld traktor? – kérdezte csillogó szemmel az öreg.

– Traktor! – kiáltott fel Fedor boldogan, majd nyomban a manó mellett termett, aki bevezette a gyárkapun, egyenesen a traktor és kisautó-összeszerelő műhely felé.

Hanna kicsit bizalmatlanul kecmergett le Jeliszavéta hátáról, ő már csak ilyen volt, nem szaladt fejjel a falnak. De amikor látta, hogy a manók nem harapnak, megsimogatta a jegesmedve füle tövét, elbúcsúzott Jeliszavétától és ő is belépett a csillogó jégkapun át a Manófaktúra udvarába.

A manók viháncolva követték Hannát. Jermák és Jeliszavéta pedig könnyes szemmel bámulta a bezáródó nagykaput.

– Olyan édes kis emberbocsok ezek – mondta Jermák.

– Láttad, a kislány megsimogatta a fülemet – szipogott Jeliszavéta.

– Ideje visszatérnünk a jégtáblákra, drágám. Még éppen lesz időnk kifogni néhány ízletes halat a karácsonyi lakoma előtt – biztatta nejét Jermák, de azért neki is fájt a szíve, hogy el kellett válnia nagyon is ragaszkodó utasától, bár Fedor bivalyerős szorítása nélkül most egész könnyedén vette a levegőt a hatalmas papamedve.

*

Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.