Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter karácsonya

Eszter nem titkolja: szervezésben nem ő a legjobb a családban. A mindennapokban nagyon el tud csúszni, sokszor azt sem tudja, mi vár rá két óra múlva. De karácsony előtt egy-két nappal mindent pontosan átgondol. Szereti megadni az ünnep módját.

„Ahogy haladunk előre az időben, és egyre több veszteség ér bennünket, úgy nehezednek a karácsonyok is, de még mindig fontos az ünnep meghittsége. Ezt hoztam a gyerekkoromból, és nagyon szeretném, ha az én gyerekeim is így éreznének. Maradjon ez meg nekik is úgy, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, boldogok vagyunk, és szeretjük egymást. Az én szüleim már nem élnek, Péter szüleire pedig nagyon kell vigyáznunk. Mindketten túl vannak a nyolcvanon. A karácsonyt nálunk ünnepeljük, ők jönnek el hozzánk. Voltak évek, amikor tizenhárman ültük körbe az asztalt, idén csak nyolcan leszünk. Flóra, a nagyobbik lányunk nem tud hazajönni Kanadából, de a nővérem is nálunk lesz a lányával. Péterrel eldöntöttük, hogy karácsonyra leteszteljük magunkat, így mindenkit nyugodt szívvel fogadhatunk. Fájdalmas lenne, ha valaki hiányozna közülünk.”

Péternek is az a legfontosabb, hogy együtt lehessen a család. Ez minden vágyuk. Hogy meg tudják ölelni egymást.

„Az én családomban mindig jelen volt az ölelés, még az apa-fiú viszonyban is. Mi ettől nem jövünk zavarba. Ez hiányzott az elmúlt hónapokban is. Most jöttünk rá, milyen fontos az életünkben az ölelés. A karácsonyi készülődésnek is megvan a maga ceremóniája. Első körben együtt vásárolunk be Eszterrel. A másodikban én megyek vissza azért, amiről megfeledkeztünk. De tíz perccel azután, hogy kijöttem a boltból, hazatelefonálok a kocsiból, hogy biztos, hogy minden megvan? Eszter megnyugtat, hogy igen, de nekem addigra beugrik, hogy mit kell még vennem. Eszter fantasztikusan főz. Elképesztően jó dolgunk van mellette. Elkényeztet bennünket. Szeretek a közelében lenni, amikor nekiáll a munkának. Szeretem nézni, figyelni őt. Az maga a karácsony. Az én feleségem tehetsége a konyhában is sokrétű. Séfként vagy cukrászként is megállná a helyét. A karácsony egyik legfontosabb eleme, hogy a háttérben egy szép komolyzenei koncert szól a tévében, vagy megtudjuk, hogyan élnek a mormoták Alaszkában. Eszter közben végzi a dolgát, én meg néhány dolgot felvágok, a keze alá tolok. Annak ellenére, hogy ő nem igazán szereti, ha valaki tesz-vesz körülötte. Én is csak akkor lépek közbe, ha nyers férfierőre van szüksége. Szeret a maga főnöke és beosztottja lenni. De már tettem neki egy ígéretet. Ha majd életünk egy bizonyos szakaszában leköltözünk az Őrségbe, akkor átveszem a konyhát. Amit ő kíváncsian vár. Én persze biztos vagyok benne, hogy jól főzök. Van hozzá érzékem. Egy kapcsolaton belül mindig érdekes, hogyan alakulnak a dolgok. Melyik képességét fejleszti az ember, és melyiket ernyeszti, ha van ilyen szó. Az Őrségben másfajta életritmusban fogunk élni. Ott majd Eszter fogja nézni, mire vagyok képes, és ő megy majd bevásárolni.”

De most Eszter főz. Sokat és sokfélét. Egy évben egyszer: pontos időbeosztással.

„Még a bejglisütés menetrendjét is kidolgozom. Vagy este kelesztem a tésztát, és reggel sütök, vagy reggel kelesztek, és este teszem be a sütőbe. Így is, úgy is élvezem az egészet. Ételből mindig többet csinálok, hogy mindenkinek legyen benne öröme. Szeretem, ha válogathatnak, és fontos, hogy csomagolni is tudjak, vigyenek csak maguknak. December 20-tól színésznőket már nem lehet teljes értékkel bevonni az előadásba. Nincs ott az agyunk. Csak az jár a fejemben, hogy miből mennyit, hány kilót kell vennem. És meg is kell jegyeznem, mert a színpadon nem írhatom fel. Nekem szent a színház, de a karácsonyt megelőző napokat nem nevezném színészbarát időszaknak.”

Mint a legtöbb családban, náluk is van néhány vissza-visszatérő íz. A bejgli mellett a székelykáposzta és a majonézes krumpli. Mindemellett a legnagyobb feladat: összeterelni a gyerekeket. Az idei karácsonyt ráadásul új helyen ünnepli a család.

„A költözésen már túl vagyunk – mondja Eszter –, de azt még nem találtuk ki, milyen színben pompázik majd a karácsonyfa. Szeretném, ha mindenkinek tetszene. Flóra színésznő Torontóban. Ha pedig éppen nem, akkor mással van elfoglalva. Mindig talál magának valami munkát. Ott ez a rendszer. Náluk már a járvány első hulláma alatt bezártak a színházak, és jövő márciusig zárva is tartanak. De van szociális támogatás, hogy ha valaki nem jut bevételhez, legyen miből megélnie. Szonja szeptemberben vette át a színészi diplomáját, és a Vígszínházhoz szerződött, ahol a gyakorlatát töltötte. Olivér végzős filmrendező szakos hallgató az egyetemen. A karácsony nekik is fontos. Azzal, hogy a gyerekek élete sínen van, a féltés, az aggódás nem szűnik meg a szülőnél. Még akkor sem, ha látja, hogy lelkileg kiegyensúlyozott a gyermeke. Egyébként pedig mindig van miért izgulni. Három gyerek közül mindig van valamelyiknek megoldandó problémája, bennem meg közben ott a gyomorgörcs, hogy jaj, Istenem, csak sikerüljön! Mindig össze kell rakni valamit. Segíteni akarsz, de nem olyan könnyű, mert a gyerek nem mindig engedi. Ez olykor iszonyú bonyolult. Bizonyos dolgokat már egyedül akar elintézni, hiszen felnőtt. Nekem viszont akkor is a gyermekem, és ott akarok lenni mellette még akkor is, ha adott helyzetben éppen nincs szüksége rám.”

Szonja és Olivér szinte egyszerre röppentek ki a családi fészekből. Mindketten elköltöztek otthonról, és a maguk útját járják. Ki egyedül, ki párban.

„Egy évig nem tudtam mit kezdeni magammal – fakad ki az édesanyjuk. – Egyszerűen képtelen voltam átcsoportosítani bizonyos dolgokat. Sokáig úgy éreztem, nekem rengeteg dolgom van. Közben nem volt annyi, hiszen egyikük sem lakott már itthon. Egy anyába beleivódik a folyamatos gondoskodás, ami néha fárasztó, hiszen mosol, főzöl, vasalsz, neked kell beszerezni mindent, de ha kivesznek valamit a kezedből, hirtelen légüres térbe kerülsz. Szenvedtem én is egy évig. Új rendszert kellett bevezetnem az életembe, teljesen más beosztást, ami nem volt könnyű. Sokáig nem volt kedvem semmihez. Időbe telt, míg feltaláltam magam. Meg kellett szoknom, hogy nem tudok beszélni velük, amikor éppen szeretnék. Vártam, hogy jön Olivér, de nem jött. Jó, akkor majd Szonja, de addig is mit kezdjek magammal? Nagyon furcsa napokat éltem meg.”

Flóra édesapja Quintus Konrád színművész, Péter azonban őt is ugyanúgy szereti, mint Szonját és Olivért. Ennek ékes bizonyítéka az is, hogy amikor Bruce Willis partnere lehetett volna a Die Hard című film 5. részében, akkor inkább Flóra diplomaosztóját választotta Kanadában. Veszni hagyott egy hollywoodi produkciót, mivel sokkal fontosabbnak érezte azt az eseményt, amely Flóra életének egyik mérföldköve marad.

„Azért ne állítsunk szobrot nekem – kér határozottan. – Nem volt ez egyszerű döntés. Alaposan végig kellett gondolnom. Azért is, mert kifejezetten nagy tisztelője vagyok Bruce Willisnek, és egy nagyobb szerepben lehettem volna a partnere. Megérkeztünk a családdal Észak-Olaszországba, ahová nyaranta rendszeresen járunk, letelepedtünk a tengerparton, kibontottam a napernyőt, és épp az első áhítatos pillantást vetettem a tengerre, amikor megszólalt a telefon. De a másodszori megkeresésre sem tudtam igent mondani. Ránéztem a családra a nyitott ernyő alatt, és nem volt szívem azt mondani, hogy drágáim, én most felállok, és hazamegyek egy kicsit forgatni. Nagyon kínosan éreztem magam, hogy köszönettel vissza kellett utasítanom egy ilyen páratlan lehetőséget, de úgy éreztem, nekem most így kell lépnem. Flóra montreali diplomaosztója is csodálatos élmény volt, így semmilyen kellemetlen érzés nincs bennem. Természetesen a hiúságomat azóta is legyezgeti, hogy egy amerikai filmben ennyire ragaszkodtak hozzám. Egyébként nagyon vicces lett volna, hogy Bruce Willis és én hasonló stílusban játszunk, ráadásul két kopasz pasi, és én mint orosz taxisofőr. A jelenetemet pedig, amelyet végül másvalaki játszott el, maga Bruce Willis írta. Kérdezték, tudok-e improvizálni? Erre eszembe jutott néhány orosz szó a múltból, azokat párosítottam a rossz angolommal… mit mondjak? Mindenki élvezte körülöttem, amit produkáltam, sőt még én magam is. A történetnek azonban nem lett folytatása, de mondom, nincs bennem semmi fájdalom ez ügyben.”

Hogy melyik gyermeküket látják a leggyakrabban a szülők? Szonját. Ő ugyanis a Vígszínház több darabjában játszik, igazgató édesapjával pedig még a próbatábla előtt is összefuthat. S mivel a színház közelében, önállóan lakik, édesanyja két próba között gyakran haza sem megy Pesthidegkútra, inkább nála pihen le egy-két órára.

„Olivérnek komoly kapcsolata van, ő már berendezte az életét. Szívesen van nálunk, de annyira már nem igényli, hogy otthon legyen. Szeret velünk családi körben, de rengeteg az elfoglaltsága. Természetesen naponta beszélünk. Szonja akkor is jön, ha éppen rossz a kedve. Ott van velünk egy kicsit, ha nem akar egyedül lenni, aztán szépen megnyugszik. Ő hasonlít rám a legjobban a három gyerek közül. Ő egy az egyben én vagyok. Kívül-belül, minden oldalról. Van egy szalagavatói képe, ami a kezembe került. Nem tudtam eldönteni, hogy magamat látom, vagy őt. Olivér a zártságával hasonlít rám, mégis más. Akkor nyílik meg, amikor már otthonosan érzi magát az adott közegben. De a humora, a világhoz való viszonya, ahogy kommunikál, az Péter. Le vagyunk osztva rendesen.”

A legnagyobb teher most mindenképpen Péter vállát nyomja. Amióta igazgató, otthon sincs igazán lehetősége kikapcsolódni. Főleg most, a járvány által szabályozott időszakban.

„Reggel kilenctől sokszor késő estig a színházban vagyok. Még nem jöttem rá, milyen technikát kell ehhez kidolgozni. Most, ebben a pozícióban még karácsonykor sem kapcsolhatom ki a telefont, hiszen mindig történik valami, amire gyorsan kell reagálni. Nemcsak lélekben, fizikailag sem könnyű ezt bírni. Ezen a téren is van még tanulnivalóm. Közben a környezetemet sem terhelhetem azzal, hogy minden percben vígszínházi kérdések foglalkoztatnak. Igen, vannak dolgok, amelyek garantáltan kikapcsolnának. Például a sport. Ha elmehetnék néha focizni, az biztos segítene, de a vírus miatt ezt sem tehetem meg. Az Őrség lenne még alkalmas a kikapcsolódásra, de oda sem mehetek hetente. Tavaly egyébként a karácsonyt is ott töltöttük, és pont azért, hogy az édesanyámékkal is hosszabb időt tölthessek. Csodás érzés volt, amikor szinte szertartásosan az édesanyám által készített pontykarikákat eszegettem hidegen, céklával. Voltak évek, amikor a szentestéket töltöttük csak együtt, mert olyan sokat játszottunk Eszterrel. December 25-e és 26-a már eléggé zaklatott nap volt, hiszen egyikünk itt, a másikunk ott lépett színpadra. Most nagyon sok családnak azért is meg kell küzdenie, hogy összejöhessenek. Nagy kihívás lesz ez sokak számára.”

Két nappal azelőtt, hogy Péter átvette igazgatói kinevezését, még javában költöztek. A Rózsadombról Pesthidegkútra.

„Pakoltunk, dobozoltunk, a vírus miatt minden csúszott – sorolja Eszter. – Még előadásunk is volt, amelyet abból a lakásból közvetítettünk, amelyben akkor laktunk. Már csomagoltunk, csak az a hely volt szabad a lakásban, ahol játszottunk.”

Bár Péter és Eszter életében is kimagasló helyen áll a színház, mindketten nagyon családcentrikusak. Ennek ellenére mindketten ugyanazt vallják.

„Semmi sem lehet fontosabb számunkra, mint az, hogy a gyerekeink jól érezzék magunkat a bőrükben – vallják. – Ha az asztalos szakmát választották volna, akkor azért izgulnánk, hogy abban legyenek kiegyensúlyozottak és sikeresek. Jól ismerjük a hivatásunk velejáróit, sok bennünk az aggodalom. Mi szerencsések voltunk, hiszen a fáradó diktatúrában folyamatosan dolgoztunk. Ha becsülettel, alázattal és tehetséggel tetted a dolgodat, annak pozitív eredménye volt. Most az egész szakma helyzete erősen megingott. A szabad versenyes kapitalizmus előnyei mellett a pénz diktálta ízlés sok mindent szétzilált. De a sorozatok hosszú távon remélhetőleg még színesebbek és szofisztikáltabbak lesznek, s talán épp a fiatal kollégák, sőt a pályakezdők számára megteremtik azt a lehetőséget, amelyet előttünk annak idején a filmezés, a rádió és a televízió nyitott meg.”

A szilvesztert már vagy húsz éve az Őrségben töltik. Még a környékbeliek közül is sokan csatlakoznak hozzájuk. Eszter ott is süt-főz, mert csapatostul érkeznek hozzájuk a barátok. Túl sokat ott sem pihennek, mégis azt mondják: ez már feltöltődési időszak mindkettőjük számára. Ha fáradtak is, élvezik a nagy együttléteket, hiszen ott és akkor mindenki jól érzi magát.

Hogy mit kívánnak a következő hónapokra?

„Legyünk picit okosabbak, bölcsebbek. Térjünk vissza a régi kerékvágásba. Legyen bennünk több együttérzés. Sok fájdalom, keserűség van ebben az időszakban, de bízzunk benne, hogy ebből is ki lehet jönni, és ki is jövünk. Jó lenne, ha ezután jobban figyelnénk egymásra, és jobban megértenénk a másikat.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene