Adventi mesekalendárium 20.: Jermák és Jeliszavéta

Jermák és Jeliszavéta jóllakottan bámulták a csillagos eget.

– Úgy szeretlek téged, Jermák! – sóhajtott a medvemama.

– Hát még én mennyire szeretlek, Jeliszavéta! Neked adnám az utolsó hólabdát a földkerekségen – dörmögte szerelmesen a medvepapa.

– Olyan boldog lennék, ha idén kis bocsaink születnének, mást nem is kérek karácsonyra – bújt oda Jermákhoz Jeliszavéta.

– Ott egy hullócsillag, kívánságod valóra válik – mutatott Jermák az északi sark felé.

Ebben a pillanatban megnyílt előttük a föld és egy kuncogó lemming hátrált ki a lyukból.

– Ezeket is megvezettem! – nevetett a lemming. – Innen keveredjetek ki, embergyerekek!

A lemmingek már csak ilyenek voltak, roppant kedvesek, játékosak, talán túlságosan is játékosak, nem tehettek róla: ha lehetőségük adódott, megtréfálták az embert.

Pár pillanat múlva a lemming már el is tűnt egy hóbucka alatt. A medvék kíváncsian lesték az üreget, amiből először egy kötött sapka, majd egy fiúgyerek mászott elő négykézláb, maga után vonszolva a hosszú sálján pihenő emberlánykát.

– Nem láttam itt embert a tavalyi svéd expedíció óta – mondta Jeliszavéta. – Ilyen pici embereket pedig még életemben nem láttam.

– Hogy jutottak ilyen messze északra a hóban? – álmélkodott Jermák, aki tudta, hogy csak a legkitartóbb felfedezők és a legelszántabb kutatók merészkednek túl a sarkkörön.

– Macik – kiáltott fel Fedor nagy gyönyörűséggel.

– Ezek jegesmedvék – suttogta Hanna –, a legelvetemültebb ragadozók itt északon.

– Ragasztózók? – csodálkozott Fedor kimeredt szemmel, és elképzelte, ahogy a jegesmedvék óriási mancsaikkal apró színes papírdarabokat kenegetnek átlátszó, nyúlós ragasztójukkal.

– Fussunk! – szólt öccsére Hanna, de Fedor éppen az ellenkező irányba, a hófehér bundás óriások felé vette az irányt.

– Ez a törpeember idejön – hátrált Jermák kétségbeesetten.

– Ugyan, Jermák, hiszen ez csak egy gyerek lehet, az emberek bocsa – magyarázta Jeliszavéta, és ő is Fedor felé vette az irányt, aki széttárt karral, futva igyekezett a macikhoz. Aztán hirtelen megcsúszott egy kövér jégtáblán, és egyenesen Jeliszavéta hatalmas medvemancsaiban találta magát, arccal a hóban. Hanna meg sem mozdult, nem tudta, mitévő legyen: elfusson vagy ő is a jegesmedvék vacsorája legyen, mint az öccse.

Azonban a kistestvérét markoló medve ügyesen talpra állította Fedort, majd gondosan lenyalogatta a havat a kisfiú arcáról. Fedor most a másik medvéhez szaladt, és lendületből megölelte puha, tölgyfavastag nyakát. Jermák riadtan megrázkódott.

– Csak megszeretget, ne legyél már olyan fagyos! – mosolygott Jeliszavéta. Erre Jermák is megölelte a kis emberbocsot, és sosem érzett melegség áradt szét a mellkasában.

– Hogy ez milyen édespofa – mosolygott Jermák.

Ezek itten nyalogatják, kóstolgatják, most meg összeroppantják szegény Öcsit – gondolta Hanna messziről figyelve a jelenetet. Összeszedte minden bátorságát, hogy megmentse a testvérét, de ahogy közelebb ért, látta, hogy Fedor csimpaszkodik a monumentális plüssmaci nyakába, a medvék pedig kedvesen mosolyognak rájuk.

– Talán mégsem akarnak megvacsorázni bennünket ezek a macik – gondolta, és bátortalanul ő is elvigyorodott.

*

Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.