A tudás értékváltozása

Hogy a világgal és az önkényes hatalommal csak akkor van esélyünk ringbe szállni, ha kellő ismeretanyaggal rendelkezünk, ha érvelésünk hiteles és megalapozott, és még ha az állásunkat, vagyonunkat elvehetik is, amit megtanultunk, amihez értőn tudunk közelíteni, annak haszna örökre a miénk. És vele a szellemi fölény.

Harmincegy éve, kulcsot csörgetve ott kint a tömegben meg aztán már végképp nem gondoltam, hogy még aktív munkavállalóként megérem azt, ami ellen csörgetek, hogy a kritikusan gondolkodók újra útszélre kerülnek, hogy ha vannak, lesznek még kazánok, ismét okos diplomások fogják fűteni az országot. Mint ahogyan azt sem, hogy eddigre mindenki más is diplomás lesz, ilyen-olyan házi egyetemeken szerzett vagy vásárolt oklevelekkel, titulusokkal tetszelegnek majd olyanok is, akik annak idején az érettségiig sem jutottak el. Ami nem baj, hiszen mindenki más feladatra született, a jeleskedő diplomások például nem biztos, hogy képesek lettek volna megszerezni egy jó mesterlevelet, a baj akkor kezdődött, amikor a tudás helyett a papír lett a hatalom.

Persze, emlékszem én arra is, amikor a szüleim hatalmas respekttel emlegették azt a Tölgyessy bácsit, aki még a kommunisták előtt tanulta ki a mesterségét, mondták, ilyen a mai világban nincsen (értve ezt az akkorira), az általa felrakott csempe a mai napig precízen illeszkedik és tart, s az a vízvezeték működik ma is. Harmincegy éve, ott a téren sokan azt gondoltuk, most majd ismét eljő a Tölgyessy bácsikat képző iskolák rendszere, hogy egyszerre mindenki megbízható és becsületes lesz. Ekkora naivitást, teatyaég!

Holott tudtuk már akkor is, hogy nagyrészt mindig mindent a pénz irányít, mégsem számoltunk azzal, hogy a nyájas választópolgár rendre elutasítja a hozzáértő, értsd tanult, okos kormányozást, és többszöri lelepleződés után is a csábító ígéretek reményét választja a tudással szemben. És mint a futótűz, terjed a nagyon alulról indult vélekedés, hogy mire is a fáradságos tanulás, abból még senki nem lakott jól, s ezzel arányosan terjednek a gyorstalpalt diplomások, akik aztán a puszta létezésükkel is bizonyítják, az ember annyit ér, amennyije van. A zsebében. A zsebekhez pedig legott vonzódanak a sógorok, a komák, az uramok és bátyámok, akik aztán tovább szerzik, gyártatják a boldoguláshoz szükséges papírokat, s a régi jó parasztromantikát leporolva és újrapántlikázva szorítják be egyfajta áltudásos tudatlanságba a népet, aki majd őket újra megválasztja. A népet, aki újra meg újra elhiszi nekik, hogy megveszik a szőlőt, olcsó lesz a lágy kenyér, ingyen viszik a vonatok a fenekét, ahová csak akarja, és az avarja is éghet újra, hiszen régen, a parasztemberé is elégett. Akkora a sötétség, hogy a világ összes avarjának lángja sem segít a látásban. Miközben az őrzőket, akik vigyáztak a strázsán, szép sorban és észrevétlen leparittyázták.

Csakhogy vannak itt megint új fiatalok, csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, és a tehetségükkel egyetemre kerülve azt mondják, hogy ők nem ezt az utat szeretnék folytatni. A zsebüket féltők persze, igyekszenek elbagatellizálni, fiatalság, bolondság jellegűvé tenni, meg azt mondják, nehogy már a diák diktálja, mit akar tanulni. Pedig, pedig. Ki más is diktálhatná? Akik bagatellizálnak, jól tudják, hogy eladták a lelküket, még ha az óvodájuk parkettájáért, a műanyag ablakaikért is, de el. Ám jól tudják azt is, hogy a dicsőséges múlttal etetett nagyközönség egyik napról a másikra bármit elfelejt, hát még azt, hogy maga a dicső Petőfi is gyerek volt elestekor is, ha ezek a maiak gyerekek. Oda jutottunk, hogy ezek a jéerdéelnöknek tetsző köztisztviselők ugyanúgy kapaszkodnak a székükbe, ugyanúgy vágyják a mások székét is, mint harmincegy évvel ezelőtt, és ezért bármire képesek. Kimennek például tüntetni a szabadság jegyében egy olyan jeles napon, aminek megtörténtét annak idején észre sem vették. Uram, Istenem, ki fogja, mikor és milyen mély gödörből kihúzni megint Közép-Európát?

Sírok.

VASÁRNAPonként rohant a Mohovaja utcába, az egyetemre, helyet foglalt az első sorban a kommunista, vagyis a volt Tyihomirovszkij előadóteremben, és buzgón jegyzetelte az érdekfeszítő előadásokat, amelyeket egy aprócska öreg zsidó, az orosz irodalom kiváló ismerője tartott nekik.

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 48. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene