Emlékek határok nélkül

Sokszor nem tudjuk szavakba önteni, mit is érzünk, mennyire fáj a hiányuk. Előjönnek az emlékek, történetek, sokszor sírva nevetünk, vagy csak megállunk az emlékezésben, mert a könnyeink nem engedik tovább a szavakat. Van, aminek semmi sem szabhat határt, ahol nincsenek korlátok, nincs tilalom, és ez a virtuális világ. A gyertya pedig örül, hogy életre keltették, lángja kinyújtózik, és megidézi őket.

Anci, szeretlek

„Nagyon nehéz” – kezdi Éva, és hirtelen könnyek borítják el a szemét. Kér némi gondolkodási időt, aztán összeszedi magát. Arca kipirul, tekintete a távolba réved, mintha most is itt lenne a fia, akit a halál 34 évesen ragadott el, és folytatja tovább. „Jani négyévesen lett cukorbeteg. Féltettük, óvtuk, talán kicsit túlságosan is. De sohasem élt vissza a betegségével. Segítőkész fiú volt, akire bármikor lehetett számítani. Ő volt az én nagy bohócom, mindig tudta, hogyan derítsen jó kedvre, és én voltam az ő ancija. Imádtam, mikor így szólított. Ha összespórolt némi pénzt, mindig azt mondta, elvisz a tengerhez. A legapróbb vicceken is annyira tudott kacagni, hogy mi sem tudtuk visszatartani a nevetést. Imádtam, ahogy odabújt hozzám, és a fülembe súgta, Anci, tudod, hogy nagyon szeretlek!” Lehajtja a fejét, mosolyog. A könnyek pedig csendesen elindulnak a maguk útján. 

Amerikából jöttem

Bandi 35 éve él Amerikában. Sok mindent hátrahagyott, mikor úgy döntött, új életet kezd egy új világban. De van valami, amit soha nem hagyhat maga mögött. Az emlékeket. „Az egyik 1963-ból való. Kisfiú voltam. Görögkatolikus búcsú volt a falunkban, és én a nagyapámtól 25 koronát kaptam. Nagyon nagy pénz volt az akkor. Futottam vele a templomba, és bedobtam a perselybe. Hamar híre ment a pénzemnek, csak annak nem, hogy mire fordítottam.” Alig, hogy hazaérve átlépte a házuk küszöbét, édesanyja kérdőre vonta. „Csípőre tett kézzel fogadott, és azt mondta, hallotta, pénzt kaptam. Adjam oda neki, hogy majd arra költsük, amire igazán szükségem lesz. Nem repesett az örömtől, mikor megtudta, már túladtam rajta. Hová tetted? Kérdezte dühösen, én pedig kihúztam magam, és büszkén vallottam be mindent. Olyan sokat? Ezen kicsit meglepődve elpityeredtem. Mikor aztán elmondtam neki, hogy csak azért tettem, mert mindig arra tanított, segítsünk a rászorulókon, elérzékenyülve átölelt, megcsókolta az arcomat, és éreztem, minden haragja elszállt. Jót tettél, a Jóisten meghálálja majd.”

Régi mesék varázsa

Marika már maga is nyugdíjas. Rövid gondolkodás után mesélni kezd. „Nagybajuszú öregapám igazi mesemondó volt. Imádtuk hallgatni, de előfordult, hogy kérette magát. Talán mert pont akkor nem sok kedve volt hozzá, az utcabeli gyerekek mind körbeállták, és úgy kérlelték. Sándor bácsi, meséljen valamit! Végül aztán kötélnek állt, mi pedig tátott szájjal hallgattuk. Ha belemerült, még a pipájából is elfelejtett szippantani. Huncut volt a vén pipás – mosolyog közben Marika. – Volt a tarsolyában mindenféle történet, de mikor már sötétedett, hirtelen szellemekről, boszorkányokról kezdett mesélni. Mi pedig néztünk körbe, nagyokat pislogva, mintha attól féltünk volna, valahonnan hirtelen előugrik valamelyik mesehőse. Ő meg csak mosolygott a bajsza alatt.” Azt mondja, mind a mai napig elevenen él benne ez a gyerekkori történet, és nagyon jó érzés volt újra mesélni róla.

Tisztelet, szeretet, megértés

„Szüleim három gyereket neveltek nagy szeretetben, és házasságuk fontos pillére volt az egymás iránti tisztelet is” – kezdi Évike. Kicsit zavarban van, azt mondja, rengeteg kedves emlék él benne. „Már gyerekkoromban is szerettem anyukám mellett segítkezni a konyhában. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, mikor megsütöttem életem első tortáját. Büszkén vittem megmutatni, miközben megbotlottam, és a tortám a földön kötött ki. Nagyon sírtam, úgy éreztem, most lett vége a világnak. Édesanyám sietett hozzám, megsimogatott és megvigasztalt. Nincsen semmi baj! – mondta kedvesen, még most is a fülemben cseng a hangja. – Ne sírj, holnap sütünk másikat. Ez a mondata gyógyír volt a lelkemnek, és újabb kedvet kaptam a sütéshez.” Édesapjához is sok kedves emléke fűződik. „Mikor középiskolásként kollégiumban laktam, édesapám mindig elkísért az autóbusz-állomásra. Benyúlt a zsebébe, elővett némi aprópénzt, és a kezembe nyomta. Tudom, van zsebpénzed, de ez majd segít, hogy a hétvégééig kijöjj belőle. És ha szükséged lenne valamire, bátran megvehesd. Így jött a heti 50 koronám mellé mindig egy kis apró is.” Meghatározó élmény marad számára, hogy bár minden fillért meg kellett fogniuk, a gyerekeknek mégis megadták a nyári kirándulások örömét. Csak annyit tud mondani a végén: „Nagyon hiányoztok!” 

A betűk, könyvek varázslatos világa

Imre Magyarországon, Gyöngyöshalászon lakik feleségével, aki szlovákiai magyar. Mióta csak az eszét tudja, könyvek között él. Ez nagyban meghatározta további sorsát. Volt újságíró, népművelő, könyvtáros. Azt mondja, minden szónak, kifejezésnek meg kell adni a tiszteletet, a helyes értelmet. Ugyanígy van az emlékeivel is. Hosszas egyeztetés után nagy szeretettel mesélt. „Szüleimmel szűkösen laktunk az egyszobás lakásban. A négyméteres szekrénysor tetején végtől-végig laktak a könyvek. Könyvespolc már nemigen fért volna mellé. Három-négy éves lehettem, mikor megkérdeztem szép emlékű édesapámat, kié ez a sok könyv? Az enyém kisfiam, s ha majd meghalok, a tiéd lesz. Én pedig a legőszintébb gyermeki ártatlansággal kérdeztem vissza: És mikor halsz meg? Édesapám olykor felolvasott nekünk, az ő előadásában ismertem meg Shakespeare Hamletjét.” Szorongó, félős kisfiú lévén, leginkább mesére tudott elaludni. Azt mondja, édesanyja bizony sokszor fáradtan ült a kiságya mellé, és olvasta fel Imre kedvenc meséjét. „Emlékszem, ahogy tartja a kezében a vastag, piros, képes fedelű Benedek Elek-kötetet. Mindig ugyanazt a mesét kértem, A deszkavári királyfit. Már betéve tudtam, s ha édesanyám kihagyott néhány sort, harsányan megállítottam: Most nem az jön! És már mondtam is szóról szóra tovább.” Nem csoda hát, hogy olvasni is korán megtanult. „A várost járva mindig megkérdeztem édesapámat: Mi van oda írva? – és ő angyali türelemmel válaszolt.” Mire első osztályos lett, míg az osztálytársai szótagoltak, ő édesapja gyerekkori könyvét, Verne Kétévi vakációját olvasta. „Az a négy méter könyv még mindig megvan, csak nyolcszorosára gyarapodott az évek alatt. A legszomorúbb, hogy középiskolás unokáim egyetlen egyre sem tartanak igényt. Pedig olyan szeretettel ajándékoznám nekik, amilyen szeretettel én kaptam meg annak idején.” A háttérben látom a könyveket, és tudom, micsoda tisztelet övezi őket. Épp olyan tisztelet, amilyet, ahogy ő fogalmaz, szép emlékű szülei iránt érez a mai napig.

Vannak csillagok, melyeknek fénye világit a földön,

Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.

Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világit,

Amikor ők maguk már nincsenek közöttünk.

Ezek a fények csillognak és különösen,

Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek. (Szenes Hanna)

Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene