Pszichotesztet a politikusoknak

Egyre több helyről hallani, hogy Matovič személyisége e válsághelyzetben csak plusz teher. Szakmai szempontból hogy jellemezné őt?

Nem szűkíteném le a kérdést Matovičra, mert a politikai elit képviselői között nagyon magas százalékban vannak olyan emberek, akiknél bizonyos személyiségzavarok figyelhetők meg. Emiatt gondolom azt, hogy a jövőben a demokratikus választások mellé be kellene iktatni egy pszichotesztet, amellyel megpróbálhatnánk kiszűrni azokat, akik nem oda valók. Biztosan kiesne a rostán Trump amerikai elnök, Bolsonaro brazil elnök és valószínűleg Matovič is, mert róluk mind elmondható, hogy személyiségük része a nárcizmus, az egocentrizmus, a megalománia és az üldözési mánia. Ezekkel pedig az a gond, hogy gyógyíthatatlanok.

Vagyis hiábavalók voltak a remények, hogy Igor Matovič felnő a feladatához, és belátja, mekkora a felelőssége?

A határ, amíg az ember alapkészségein lehet alakítani, a hat-hét, legkésőbb tízéves kor. Utána már csak megtanítani lehet vele bármit, de ezt a személyisége, a természete ellenére teszi, és teher számára. Egy ignoráns is meg tudja játszani, hogy együttérző, de konfliktushelyzetben előbújik a valódi énje.

Hat- hétéves korig viszont alighanem kevés gyereket visznek el ilyen problémákkal szakemberhez.

Igen, mert vagy azt gondolják, hogy kinövi, vagy maguk a szülők is személyiségzavarosak, és ezt tartják normálisnak. Itt lenne nagy szerepe a társadalmi visszajelzésnek, mert a környezet mindig reagál, csak az érintettek a negatív visszacsatolást nem fogadják el. Sértésnek, a személyük elleni támadásnak veszik.

El sem tudják képzelni, hogy jóindulatú a kritika?

Ilyen az ő világukban nem létezik. Aki bírálni meri őket, az az ellenségük, nem becsüli a munkájukat, az áldozatvállalásukat.

Az érintett ember tudja magáról, mire alkalmas, hol a határai?

A személyiségzavaros embereknek az énképük is torz. Úgy vélik, mindent tudnak, mindent jól csinálnak, azokkal van gond, akik ezt nem értik és értékelik. Ha vezető szerephez jutnak, nem a felelősséget látják, hanem a kitűnési lehetőséget. A jó szándékhoz sokszor nem is férhet kétség, de ettől még olyanok, mint az elefánt a porcelánboltban. A végeredményt tekintve pedig mindegy, hogy az elefánt jó- vagy rosszindulatú.

A kétség egy szikrája sincs bennük a saját döntéseik helyességét illetően?

Amikor magas pozícióba kerülnek, az elején még lehet bennük némi szorongás, mi van, ha nem bírnak a feladattal. De ilyenkor jönnek a talpnyalók, akik azt bizonygatják nekik, hogy képesek lesznek rá, fog ez menni, majd segítenek, és ők ezt örömmel elhiszik. Kialakul egy közjáték a deformált énkép és a környezet visszajelzése között, és ennek az eredménye az, hogy a személyiségzavaros ember elhiszi, ő valóban alkalmas erre a posztra. A következő lépés pedig az, amikor a környezete már megválogatja az információkat, amik eljutnak hozzá, és csak azokat engedi át, amelyek erősítik ezt a deformált énképet.

Matovič viszont állandóan az interneten lóg, ott bőven olvashat magáról kritikus véleményeket.

Az ilyen emberek azt gondolják, hogy akik ezeket írták, azok tudatlanok és hálátlanok. Olyanok, mint az autópályán a menetiránnyal szemben autózó sofőr, aki az összes többit tartja hülyének. Csak a pozitív visszajelzéseket akarja látni, és kap ilyeneket is, hiszen arra nagyon figyel, hogy a sikereket magának tulajdonítsa, ő jelentse be.

Az, hogy a közösségi oldalára kirakja a feleségének készített zsíros kenyér, meg a járda szélére pisilő kutyája fényképét, miről tanúskodik?

Arról, hogy szerinte ez a kultúra. Őt ezek a dolgok érdeklik, és mivel exhibicionista, ezeket osztja meg a nyilvánossággal.

Az intelligenciája viszont átlagon felüli. Ez nem segíti őt abban, hogy lássa, saját maga ellen dolgozik, amikor mindenkit megsért, megaláz?

Nem, mert az értékrendet és a világlátást a személyiség határozza meg, és az egyén az átlagon felüli intelligenciáját ennek a zavaros személyiségnek a szolgálatába állítja. Nagyon enyhe személyiségzavaros embernél elképzelhető, hogy képes önmagát szabályozni, megfontolja az őt ért jószándékú kritikát, de gyakoribb, hogy ezeket támadásnak veszi.

Miért gerjesztenek a személyiségzavaros emberek olyan gyakran konfliktusokat?

A konfliktus a lételemük, olyan számukra, mint az adrenalininjekció. Az ilyen helyzetben utolérhetetlenek, ezzel kelnek és fekszenek, nincs nyugtuk, amíg a sérelmüket meg nem bosszulják, a nekik ellentmondókat ki nem oktatják, meg nem alázzák. Ez minden cselekedetüknek a mozgatórugója, csak erre koncentrálnak. Ez az állhatatosság és gátlástalanság pedig oda vezet, hogy konfliktushelyzetben ők győznek.

Ezek a politikusok szintén demokratikus úton kerültek hatalomra. Mit szeretnek rajtuk a választóik?

Az emberek többsége az erőt és az erőszakosságot értékeli. A populista politikus erre mondhatja azt, hogy pontosan úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle, csak az a gond, hogy egyúttal negatív értelemben hat a társadalomra. Kialakul egy összjáték, amelynek az az eredménye, hogy bizonyos idő elteltével a társadalom nagy része ilyen lesz.

Miért van az ilyen vezetőknek mindig szükségük bűnbakra, ellenségre?

Mert ez a legegyszerűbb technika arra, hogy a népet maguk mögé állítsák. Kell egy konkrét ellenség (zsidó, migráns, homoszexuális, liberális), akinek minden baj és sikertelenség a nyakába varrható. Végtelenül egyszerű ez, és sajnos, működik.

Előfordulhatnak olyan helyzetek, amelyekben a személyiségzavaros vezető némely tulajdonságai hasznosak lehetnek? Mondjuk, amikor korrupt politikusok, bírák és ügyészek ellen folytat harcot?

Matovič esetében itt is lehet a motiváció személyes sérelem, mert a múltban ezek az emberek sokszor megalázhatták. Gyorsan rájött, hogy mindegyiknek ott a vaj a fején, így a személyes bosszúvágy kiélését a tárdadalomnak tett szolgálattal leplezi.

Mit tehet az a társadalom, amelynek ilyen vezető jutott?

Minden egyes apró félrelépésre határozott, egyértelmű gyors választ kell adni, hogy ez nem jó, ezt nem akarjuk, és hatékony kommunikációval el kell érni, hogy ez az üzenet eljusson az emberekhez. A következő választásokon pedig kiderül, hogy a társadalom megértette-e az üzenetet. Amerikában erre a kérdésre már november 3-án megszületik a válasz.

Az olyan válsághelyzetben, mint a mostani, megállhatja egy személyiségzavaros vezető a helyét? Képes lehet megfontoltan dönteni?

Ez a helyzet komoly feladat még a menedzser típusú államférfiaknak is. Mindig kellene lenni egy meghatározó irányvonalnak, ami egyben tartja a különböző elgondolásokat és intézkedéseket. Amikor nincs meg a vezérfonal, akkor kizárólag a napi események hatására születnek a döntések, és senki sem tudja, mit várhat. Ilyenkor a társadalom alapvető ereje, a bizalom inog meg.

Ki ellensúlyozhatná ezt a kapkodást? Mert úgy tűnik, az utolsó szó mindig a kormányfőé kell, hogy legyen, ha máshol nem, a Facebookon.

A kormányfő nem kimondottan tekintélyelvű vezető, inkább szorongást látok nála, hogy ha nem sikerül ezt a járványt legyőznie, elveszíti a választók támogatását. A másik két erősebb koalíciós párt élén pedig szintén problematikus emberek állnak. Boris Kollár a háremével akarja bebizonyítani, milyen csodálatraméltó, a technokrata Richard Sulík pedig pontosan tudja, mikor mit kell tenni, és ha a társadalomban nem lennének emberek, akkor talán működne is a dolog. Velük szemben csak Zuzana Čaputová áll, és nagyon nehéz a dolga, ha ellensúlyozni akarja őket.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 45. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene