A gyermek gyásza olyan, mint a búvópatak

A gyermekek sokszor jóval mélyebben, hosszabban reagálnak a közeli hozzátartozó elvesztésére, mint azt a felnőttek gondolnák. Lehet, hogy nem beszélnek az érzéseikről, és látszatra ugyanúgy játszanak, tanulnak, élik az életüket, mint azelőtt, de a valóságban sokkal nehezebben küzdenek meg a gyásszal. Mert nincsenek kapaszkodóik.

„A felnőttek gyászának megvan a rituáléja, viselkedési módja. Tudják, hogyan kell viselkedni ilyenkor. A gyerek akkor szomorú, amikor eszébe jut az eltávozott, olyankor sajnálja, hogy nem lehet vele, nem lehetnek együtt. Különben önfeledten belemerülhet a játékba, annyira elterelődhet a figyelme, hogy elfeledi, mekkora bánat érte” – mondja Hadas Katalin gyermekpszichológus.

Percekig gyászolgat

A gyermeknek nehéz elviselnie a gyászt, igyekszik elkerülni, kiküszöbölni a fájdalmat. De ez nem jelenti azt, hogy nem gyászolna, vagy már túl lenne rajta. Az ismeretek megértése és szavakban való kifejezésének módja azonban jóval szűkösebb, mint a felnőttek esetében, ezért abban is eleve korlátoltabb, hogy kezelje, és a környezetével közölje, milyen mély veszteség érte.

Épp ezért egyszerre csak rövid percekig képes gyászolni, úgymond „gyászolgat”. Az egyik percben nyűgös, sír, az elhunyt szülőt követeli, a másik percben elmélyülten, látszólag boldogan játszik. Gyakran megtörténik az is, hogy a veszteségre való reagálása akár egy fél évet is késik, és csak ekkor kezd el gyászolni. „A veszteséget a kisgyermek sírással-rívással éli meg. Ha elromlik a kedvenc játéka, vagy elveszíti azt, azonnal sírni kezd. A szülő pedig, hogy vigasztalja gyermekét, igyekszik pótolni a veszteséget: vesz neki egy ugyanolyat, színben, formában, nagyságban megegyezőt. A gyerek is megnyugszik, és mindenki boldog. Más a helyzet, ha valamelyik családtag távozik az élők sorából. A meghalt személyt senki nem tudja pótolni. A gyereknek időre van szüksége, míg tudatosítja, hogy ez örökre szól. Van, hogy csak hetek múlva kezdi siratni az eltávozottat, amikor rájön, hogy a helyzet nem változtatható meg” – magyarázza a szakember.

Biztonságra van szüksége

Más a gyász, ha szülőjét, és más, ha testvérét veszíti el a gyermek. „A szülővel a támasza, biztonsága távozott, ha a testvére hal meg, akkor a játszótársat, barátot veszíti el. Mindkettő másképpen pótolható. Általában a szülő elvesztését viseli nehezebben a gyerek, többet emlegeti, többet sírdogál.”

A gyász feldolgozásában több segítségre van szüksége, mint a felnőttnek, hiszen az ismeretek összefüggésekben való kezelésére, az érzelmek szavakban való kifejezésére és az összpontosításra sem képes még olyan mértékben. Rövid percekre önti el őt a bánat, aztán, mintha megfeledkezne róla, majd ismét előtör, mint a búvópatak. „A megmaradt szülő vagy a tágabb család úgy segíthet neki, ha beszélnek a közös élményekről, az elhunyttal együtt töltött időről, arról, hogy mi mindent tanult tőle. Nézegetik a fényképeket, videókat. Beszélnek róla, hogy melyik élményt tartja a legfontosabbnak, legszebbnek. Mennyivel szegényebb lenne, ha ezeket nem élhette volna át. Ha visszagondol ezekre az élményekre, eseményekre, az olyan, mintha újra itt lenne vele az eltávozott” – tanácsolja Hadas Katalin.

Leginkább biztonságérzetre van ilyenkor szüksége a gyermeknek, arra a tudatra, hogy a másik szülő vagy családtag vele marad, nem éri semmi baj. Ha a gyász időszakában újra a szülővel akar aludni, gyakrabban igényli a közelségét, azt is meg kell engedni, viszont fontos a szokásos tevékenységek – óvoda, iskola, szakkör – folytatása is, mert a rutin keretbe foglalja a mindennapokat. Engedni kell a gyermeket gyászolni, bátorítani, hogy merjen beszélni, kérdezni, ugyanakkor erősíteni kell benne a reményt is, hogy az élet folytatódik. Semmiképp nem szabad elvárásokat támasztani vele szemben, hogy legyen erős, ne sírjon, vagy olyan terheket rakni rá, hogy most ő a megmaradt szülő támasza, segítsége.

Az igazat, de mértékkel

A gyermek sajátságos módon fejezi ki és dolgozza fel az érzelmeit: rajzzal, gyurmázással, játékkal, zenével – mindebben segíteni és támogatni kell, mert így a félelmeit is feldolgozza. Fontos, hogy a korának megfelelően, mindig valósághű információkat adjunk neki az elhunyt szülő vagy testvér halálának okáról, és biztosítsuk őt arról, hogy a történtekről nem tehet: nem azért halt meg a szülő, mert ő rossz volt, vagy a testvér, mert ő azt kívánta, bárcsak ne lenne.

„Olyan szinten kell elmagyarázni a gyereknek a halál okát, hogy azt megértse. Se többet, se kevesebbet nem kell mondani róla. A temetésre is fel kell készíteni, tudja, hogy mi miért van. Alkalom arra, hogy búcsút vegyünk a halottól” – mondja a pszichológus. A gyermeknek el kell mondani azt is, hogy a temetésen a felnőttek is sírni fognak, hogy az elhantolás szokás, de az elhunytnak már nem fáj, és ezentúl virágok fognak nőni rajta.

A gyászfolyamat egyénenként különböző, nem lehet egységes időhatárt szabni. „Egyénektől is függ, ki hogyan gyászol, és attól is, hogy kit gyászol. Milyen volt az érzelmi kötődése az elhunythoz, milyen szerepet játszott életében az illető. Az egy év gyásznak is van magyarázata: úgy élni meg az év ünnepeit, hogy hiányzik egy családtag. Más a karácsony, névnapja vagy születésnapja van, de nem ünneplünk, mert nincs velünk. Ez alatt az év alatt alakulnak ki az új szokások a családban.”

Kivezetni a gyászból

Ha a gyermek sokáig nem akar beszélni arról, hogy hogyan éli meg a veszteséget, miért szomorú, érdemes jobban odafigyelni rá. „Van, aki képtelen elfogadni a tényt, hogy az édesanyja vagy édesapja meghalt. Úgy gondolja, ha tagadja, akkor ez nem történt meg. Vagy képtelen elengedni a halottat, állandóan csak vele bíbelődik, nem lehet elterelni a figyelmét róla. Intő jel lehet az is, ha a gyermek sokat sír, elvonul a többiektől, magába zárkózik, nem hajlandó beszélni arról, miért ilyen, vagy ha hirtelen megváltozott a viselkedése, más mint eddig volt – koraérett, túl gondoskodó, vagy ellenkezőleg, visszafejlődik, bepisil, nem beszél tisztán –, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulni” – figyelmeztet Hadas Katalin.

A gyermekeket ugyanis kézen fogva kell kivezetni a gyász legsötétebb tartományából. Részben úgyis benne ragad egy szürke hiányzónában, mert egész további életére kihat ez a veszteség. „Minden élmény beleíródik a sejtjeibe, és magával cipeli egy életen át. Nem naponta gondol a veszteségre, nem naponta lesz szomorú, hogy már nincs vele a szeretett szülő, testvér, de időnként közrejátszik döntéseiben és viselkedéseiben.”

A korán elveszített szülő mindig, mindenkinél hatalmas trauma. Teljesen feldolgozni nem is lehet, csak élni lehet megtanulni ezzel a hiánnyal úgy, hogy a gyermekkel elhitetjük, még mindig van, aki félti, szereti és gondoskodik róla.

Vrabec Mária

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene