Bartók Imre: Újabb díjaimról

Kedves Talabér Vajk,

köszönöm megtisztelő sorait, és külön köszönöm, hogy az Akadémia nevében majom-előéletem után érdeklődött, amely esetleg megvilágíthatja a közöttünk kialakult feszültség természetét, és – ki tudja – talán még a megoldás lehetőségére is rámutathat.

Ahogyan azt Ön is tudja, minthogy könyveimben rendszeresen kitérek rá, majmok között nevelkedtem valahol Fekete-Afrika belsejében, ahol nem csupán Wagner Richárd legnagyszerűbb sorsmotívumaitól voltam elzárva, de még a beszéd képességét sem nyílt lehetőségem elsajátítani. Társaimmal aszály idején a szomjúságtól félőrülten kerestük a forrásokat, és olykor bizony a dögkutakra is ráfanyalodtunk, hogy aztán elhullott társaink teteméből lakmározzunk. (Egy különösen rossz pillanatomban Bálintot, az unokaöcsémet is megettem.) Életem, ezt teljes bizonyossággal kijelenthetem, mind morális, mind érzéki értelemben csakis a legteljesebb sötétséghez volt hasonlítható.

Írói próbálkozásaim már ekkor is voltak, ám ezekkel mégoly szerénynek mondható sikereket sem tudtam kivívni. Legyengülve, meg nem értve, tompa öntudatom pislákoló fényénél már az öngyilkosságot fontolgattam, amikor is értesítettek róla, hogy munkásságomat, megkésve ugyan, de Prima Primissimával fogják elismerni. Képzelheti, micsoda fordulatot jelentett a hír! A pénzből Magyarországra költöztem, házat vettem a Várban, és végre minden energiámat a munkának szentelhettem. A díj egyúttal irodalmi tevékenységem kiszélesítésére sarkallt. A vadonban született krokik után ma már eposzokat, regényeket, királydrámákat, mesekönyveket, szonettkoszorúkat, olykor kritikákat is írok – így született meg dolgozatom az Ön Az üres tejfelesdoboz című prózakötetéről is. A kollegialitás, pontosabban az a szelíd empátia, amelyet az igazi írók egymás iránt táplálnak – érdekes módon ez az affektus nem összeegyeztethetetlen az ádáz gyűlölettel –, megkötötte ugyan a kezem, és megakadályozott benne, hogy teljes konkrétságában vessem papírra véleményemet, mégsem hallgathattam el, micsoda fiaskónak ítéltem az Ön munkáját. Erre mondják: c’ést la vie. Vagy, ahogy a dzsungelben susogják förtelmes gorilla-rokonaink: so it goes.

Írásom nyilvánvalóan bosszúra ingerelte Önt, és frissen keletkezett vagyonomból honosított majominformátoraimon keresztül tudomásomra jutott, mennyit áskálódott ellenem, milyen arcpirító hazugságokat terjesztett rólam, és egyáltalán, hogyan igyekezett a színfalak mögött elintézni, hogy soha többé semmilyen díjra ne találjanak érdemesnek. (De mire lehet még érdemes az ember a Prima Primissima után? És főleg: egy majom?) Brecht Keuner úrjának szellemében azt mondhatom, hogy amíg ezt a hátam mögött intézi, a legcsekélyebb kifogásom sincs ellene. Csakhogy Ön most nyíltan is ellenem fordult, és irritált hangvételű levélben kér magyarázatot írásom megszületésére. (Legalábbis így értelmezem, hogy az Akadémia nevében feltett kérdéssor után ilyenek szerepelnek üzenetében: „Egyébként meg hogy képzeled, te kiba#&#@& szőrcsomó, hogy semmisnek ítéled egy élet munkáját!? Van róla fogalmad, hogy mit tettem én Az üres tejfelesdobozba? Van róla fogalmad??”)

Tisztelt Uram, növénynek a fény, alkotónak a bírálat. Önnek is tudnia kell, hogy a kritika az írók egyik legfontosabb tápláléka. Ön ráadásul egy olyan kategorikus imperativust igyekszik érvényesíteni velem szemben, amelynek Ön sem tudott, feltehetően nem is igyekezett megfelelni: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor a kollegiális kíváncsiság, tisztesség és szolidaritás elveként érvényesülhessen!” Figyelme elsiklott a nyilvánvaló tény felett: kritikám puszta ténye affirmáció, mégpedig az Ön létének, a kulturális mezőben betöltött rendkívüli szerepének elismerése. Ha Ön mindezt kevésnek ítéli, az sajnálatos, de hadd kérdezzem meg, fordítva mégis hogy áll a helyzet? Az Akadémia képviseletében most kapcsolatba lépett ugyan velem, de vajon a fiatal, kísérletező kedvű majomirodalom szakértőjeként miért nem lobbant fel Önben a vágy, hogy recenzeálja nagyregényeim egyikét, netán a spanyol katolicizmusról, a Lautréamont-ról, illetve az asszír mámordalok témájában született tanulmányköteteimet? Miért nem érzett rá ellenállhatatlan késztetést, hogy akár egy magánlevélben ismertesse bírálatát, esetleg – ebbe belegondolni is hűvös borzongás – elismerését? Látja, kedves Uram, ha Ön nem húzódik magányának komor árnyai közé, hanem felhív, ki tudja, esetleg össze is barátkozhattunk volna. Meghívhatott volna a lakására, ahol a kandalló dúsan ropogó tüze mellett hallgatjuk a barokk legpompásabb műveit, jófajta whiskeyvel és egy-egy banánnal a kezünkben. Esetleg elcsevegünk a német titanizmusról, a szimbolistákról, a formalistákról, kézbe veszünk egy frissen kiadott albumot a Tretyjakov Galéria remekeiről. Ön azonban a bezárkózást választotta, amely ismeretes módon még a legnagyobbaknál is szellemi degenerációval fenyeget.

Most pedig itt állok, a Prima Primissával a kezemben, továbbra is szőrösen, képtelennek arra, hogy megszabaduljak majomösztöneimtől, és arra készülök, hogy folytassam majomelőéletem részletezését az Akadémiának, miközben Ön is jól tudja, hogy éppen ez az, amitől a leghevesebben igyekszem szabadulni, és amivel szemben ma már semmi egyebet nem érzek, mint leküzdhetetlen irtózást.

Higgye el, elismeréssel adózom az Ön munkássága iránt. Tény, hogy Az üres tejfelesdobozról azt írtam: „Egy züllött elme búcsúja önmagától, egyúttal saját összeomlásának zavaros dokumentációja”, de ez nem változtat azon, hogy hitem szerint továbbra is kollégák vagyunk.

Békejobbot ajánlok tehát. Annyit kérek csupán, amit minden élő megérdemel: feltétlen elfogadást.

Maradok tisztelettel,

Zoli majom