Bújócska online?

Ausztrália

„A lányom az egyetem elvégzése után úgy határozott, világot lát, majd miután több országban is járt, úgy döntött, Ausztráliában fog élni – meséli Marika. – Az elején nem örültem ennek, mert tudtam, hogy a legjobb esetben is csak évente egyszer láthatom. Én nem merek felülni a repülőgépre, angolul nem beszélek, nem tudnék egy ilyen hosszú úton részt venni, ráadásul nagyon sokba is kerül, nyugdíjasként ezt nem engedhetem meg magamnak. A lányom az elején nagyon ritkán jött haza, az első két évben kétszer volt, majd sokáig nem láttam. Megismerkedett egy helyi fiúval, hamar össze is költöztek, és megszületett az unokám, Ben. Sajnos, nem lehettem ott a születésénél, és utána sem tudtam segíteni a lányomnak. Hároméves volt az unokám, amikor személyesen találkoztam vele, meg a vőmmel. Nagyon nehéz volt. Skype-on tartottuk persze a kapcsolatot, minden vasárnap hív a lányom, de az időeltolódás miatt meglehetősen nehéz beütemezni. Én alkalmazkodom hozzájuk, hiszen egyedül élek, ráérek, nekik meg mindig sok a dolguk. Csak remélem, hogy ezek a beszélgetések megmaradnak a jövőben is, és továbbra is a számítógépes nagyi maradok. Természetesen örülnék, ha itt élnének az utcánkban, de nekem az a legfontosabb, hogy tudom, a lányom boldog.”

Amerikai Egyesült Államok

Erzsébet gyakran látja az unokáját, pedig sok ezer kilométer választja el őket. Fia az Egyesült Államokban él már tíz éve, de Erzsébet azt mondja, nem érzi messzebbnek Budapestnél. „Amikor megtudtam, hogy unokám fog születni, már vettem is a repülőjegyet. Vagyis nem én, hanem a lányom segített. A repüléstől nem féltem, voltam már a lányommal a fiamnál, így egyedül is el mertem menni. Amikor a menyem a hetedik hónapban volt, én már New Yorkban segítettem nekik, amiben csak tudtam. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk. A menyem családja Argentínában él, nem túl jó körülmények között, így ők nem tudtak ott lenni, rám hárult ez, de boldogan tettem. Fél évig voltam velük, majd hazajöttem, és néhány hónap múlva ismét mentem. Van egy barátnőm, akinek a lánya Budapesten él, és kevesebbet látta az unokáját, mint én az Amerikában élőt. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó a kapcsolatunk, amikor nem vagyok ott, akkor is mindig küldik a rövid videókat, fotókat, rengeteget beszélgetünk. A fiam említette, hogy amikor nagyobb lesz a gyerek, olyan 5-6 éves, szeretné, ha nyaranta nálunk lenne, hogy megtanuljon jobban magyarul, esetleg szlovákul, hogy megismerje az európai kultúrát. Én már nagyon várom, hogy így legyen. Sajnos, most a vírus kicsit beleszólt a terveinkbe, mert nyáron jöttek volna családostul két hétre, most először, de nem lehetett. Egy picit dühös voltam, de beláttam, hogy ez olyan kivételes helyzet, amibe csak beletörődni lehet.”

London

Egyre több fiatal költözik Londonba, hogy ott próbáljanak szerencsét. A legtöbbjük egy idő után hazajön, de van olyan, aki végleg letelepedik az Egyesült Királyságban. Ilyen Ilona fia is. „Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert a fiam egy nagyon kedves lengyel lányt vett feleségül, akivel többé-kevésbé még kommunikálni is tudok, én szlovákul szólok hozzá, ő lengyelül válaszol. Az unokáink három nyelven beszélnek, lengyelül, szlovákul és angolul. Jó lenne, ha magyarul is tudnának, de belátom, hogy az már nagyon sok lenne nekik. Évente kétszer egy hónapra elutazom hozzájuk a férjemmel, ők meg nyáron jönnek egy hónapra hozzánk, egy hónapra pedig a lengyel rokonokhoz. Emellett Skype-on is két-három naponta beszélgetünk, a gyerekekkel bújócskázni is szoktunk így. Ehhez persze kell a fiam vagy a menyem, aki viszi a táblagépet oda, ahova mondjuk. A gyerekek imádják, hiszen nem mindennapi. Azt gondolom, online is lehet közös programokat találni, de kell hozzá a kedvesség és az odaadás a szülők részéről is. Ha nekik teher, akkor a rossz kedv az unokákra is átragad, és próbálkozhat a nagyszülő, nem fog sikerrel járni.”

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene