Hol a tűréshatár?

Merjünk változtatni

„Az egyetem alatt voltak nagy terveim. Mindenképp segíteni szerettem volna bajba jutottakon, vagy olyan embereken, akikről már lemondtak az orvosok. Egy családi tragédia tette világossá számomra, hogy orvos akarok lenni” – kezdte a visszaemlékezést Ákos. Vörösdiplomával a kezében ő volt a legelszántabb és legboldogabb ember. Első próbálkozásra nyert felvételt egy kórházban. „Ittam a kollégák szavait. Minden elméleti tudásomat latba vetve úgy gondoltam, hamar elsajátítom a gyakorlati teendőket is.” Úgy érezte, sínen van az élete, a munkahelyén is egyre többször kapott pozitív visszajelzéseket a betegektől. Egy idő után azonban kezdtek megváltozni a dolgok. „Nem tudom, mi történhetett. Azt vettem észre, hogy kollégáim megmosolyogták észrevételeimet, előirt kezeléseimet rendre megváltoztatták, és nem volt megállásom a főnököm előtt sem. Elhatárolódtak minden segítségnyújtástól, egyre feltűnőbben távolodtak el tőlem, és bár tudtam, hogy helyesek a megállapításaim, mégsem volt hova fordulnom tanácsért.” Ákos a legjobb tudása szerint dolgozott tovább, de az állandó csalódások, hátat fordítások, zaklatások kikezdték a türelmét. „Sokat őrlődtem, gondolkoztam, míg egy a családommal átbeszélt nap után hoztam meg a döntést, és adtam be a felmondásomat. Szerencsémre kérvényem hamar elfogadásra talált, és egy másik város kórházában kezdhettem dolgozni. Régi betegeim itt is megtaláltak, új kollégáim pedig elfogadtak, felettesem készségesen irányított. Megtaláltam a helyem, és fokozatosan ívelt felfelé a karrierem. Most már nyugodtan mondhatom, örülök, hogy mertem változtatni.”

A félelem bére

Első napunkat töltjük egy új munkahelyen. A feladatok érdekesek, a fizetés is kedvező, kollégánk is szimpatikusnak tűnik. Még a korkülönbség sem lehet akadály, ha első benyomásra minden a helyén van. Így érezte Stella is, aki egy kisváros fogadóirodájában kezdett dolgozni.

„Hosszú próbálkozások, kérvény-visszautasítások után madarat lehetett volna fogatni velem, mikor megtudtam, hogy felvettek. Izgatottan készültem a nagy napra, kicsit féltem is, beletanulok-e a munkába. A kolléganőm, bár kissé hűvösen fogadott, mindent elmagyarázott. Hazaérve mindig nagy lelkesedéssel meséltem az aznapi történéseket. Egyre több új dolgot tanultam meg, a törzsvendégeket is kezdtem megismerni, egyre többen álltak az én pultom előtt. Kolléganőm az első napokban még dicsért, a főnökséget is hívta telefonon, hogy elmondja, milyen ügyesen dolgozom. Két hét sem telt el, amikor valami elkezdődött. Eleinte az volt a legnagyobb problémája, hogy még mindig ránézek a számítógép billentyűzetére, ami szerinte lassítja a munkát. Aztán közölte velem, hogy ilyen alkalmatlan kollégával még nem találkozott. Semmi nem volt jó, amit csináltam.” Stella egyre rosszabbul érezte magát. Bár a törzsvendégek nem találtak kifogásolnivalót sem a munkájában, sem a viselkedésében, egyetlen mondat mindent megváltoztatott. „Az év végéhez közeledve, tett egy kijelentést. Azt mondta, hogy bizony nagy változások jönnek, és nem lesz mindig ilyen kedves. Akkor még nem értettem, mire gondol.” Stella hamar felismerte a helyzetet, és a poklok poklát élte meg, ahogy elkezdődött a munka az új évben. „Előfordult, hogy alig lépett be az ajtón, üvölteni kezdett velem, már-már attól féltem, tettlegességig fajul a dolog. Félni kezdtem tőle. Megtörtént, hogy órákra magamra hagyott, arra hivatkozva, hogy hivatalos ügyet kell intéznie. Majd mikor visszajött teli bevásárlószatyrokkal, leült, és kritizált tovább. Vagy ott folytatta az üvöltözést, ahol abbahagyta. Megalázott a vendégek előtt.” Hogy végül mi verte ki nála a biztosítékot? Az, amikor félve ugyan, de megkérte kolléganőjét, úgy ossza be a munkanapját, hogy ott tudjon lenni egy közeli családtag születésnapján. „Azt mondta, vegyem tudomásul, őt nem érdekli a családom, bizony dolgozni fogok, és egyedül leszek.” Stella egészségét tette próbára az ott átélt stressz. Végső elkeseredésében és családja rábeszélésére vette a bátorságot, és felhívta a főnökét. Elmondott neki mindent, ami a fogadóirodában történt. Az bár felháborodott, és teljes mértékben igazat adott neki, mégsem tett semmit. Közölte, sajnos jól ismeri az ott dolgozó kolléganőt, de arról határozottan lebeszélte, hogy bejelentést tegyen ellene a munkaügyi felügyelőségen. „Minden egyes nap gyomorgörccsel indultam dolgozni. Az elküldött feladatokat, amikből vizsgáznom kellett volna, eltette, hogy ne tudjam átnézni, és jót nevetett rajta.” Stella az állandó stressz után végül betegszabadságra kényszerült. „Még néhányszor hívott a főnököm, megértően végighallgatott, de változás nem történt. Így egyszerűen nem voltam hajlandó visszamenni, további zaklatásnak kitenni magam. Miközben emésztettem magam, hogy talán valóban alkalmatlan voltam, megtudtam, nem én voltam az egyetlen áldozata. Hetekig rémálmaim voltak.”

Évit utálók klubja

A munkahelyi zaklatást gyakran írják le a mobbing kifejezéssel, ami nem más, mint munkahelyi pszichoterror, az emberi méltóságot sértő tevékenység. Vagyis megalázás, megfélemlítés, kiközösítés. De mit tehet egy tanár, ha mindez vele történik meg?

Évi több mint húsz éve tanít. Azt mondja, minden gyerek egyforma, szükségük van rá, hogy felnézhessenek arra az emberre, aki a szüleik mellett a nevelésükért, a tudás továbbadásáért felel. Akik erre tették fel az életüket, akikben megbízhatnak. „Húsz évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy az iskolát, ahol valamikor én is tanultam, csalódással a szívemben hagyom majd ott. Az egyetem sok mindenre nem készít fel. Ha szerencsések vagyunk, kapunk segítséget, tanácsot, útbaigazítást az idősebb kollégáktól, ha nincs, teljesen magányosnak érezhetjük magunkat. Ebbe a második csoportba kerültem én is. Kollégáim között voltak, akiket a tenyerükön hordoztak, akiknek mindent elnéztek. Például a diákokat minden évben csoportokra osztották, volt egy-két osztály, ahova a legjobbak kerültek, és volt a másik véglet, ahová a leggyengébbek. Nekem minden évben a gyengébb osztály jutott. Rengeteg munka, felkészülés kellett, hogy az órán érthetően magyarázzam el a tananyagot. De versenyeken sajnos nem tudtam velük elindulni. Előfordult, hogy minden előzetes bejelentés nélkül nyitott be óra közben a felettesem, hogy ellenőrizze, hogyan is tanítom le az órát. Dicséretet soha nem kaptam, ha viszont úgy érezte, a kollégák előtt oktatott ki vagy dorgált meg.” Évi próbálta megtudni, mi az, amit nem jól csinál, de csak egy megvető tekintet vagy egyszavas vakkantás volt a válasz. Kezdte azt érezni, hogy soha nem lesz belőle jó tanár, hogy talán ő az egyetlen, aki nem képes a feladatok elvégzésére. „Lelkiismeret-furdalásom volt, ha fontos elintéznivaló miatt kértem egy-két óra szabadot. Természetesen voltak kollégák, akik szívesen helyettesítettek volna, de a felettesem hosszú, nem tetszését kifejtő monológja után kaptam csak meg a kért szabadidőt.” Sajnos a tanárok gyakran a szülők támadásainak is ki vannak téve. Vannak, akik szinte vérre mennének gyermekükért anélkül, hogy meghallgatnák a tanár döntésének okát. „A legutolsó csepp a pohárban egy ilyen eset volt. Nyomdafestéket nem tűrő hangon ordítozott velem egy szülő az iskola folyosóján. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Kollégáim meg kikerültek, ujjal mutogattak rám, kibeszéltek és megmosolyogtak a hátam mögött. A tanáriban is csak rólam folyt a beszéd, gúnyos mosolyok kíséretében. Hosszú mérlegelés után akkor döntöttem el, hogy beadom a felmondásomat.” Évi azóta egy másik iskolában tanít. Azt mondja, megtalálta a helyet, ahol igazi tanárnak érzi magát. „Nem feledkeznek meg a dicséretről, és ha probléma adódik, zárt ajtók mögött, emberi hangon tudjuk megbeszélni és orvosolni. Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. És ami nagyon fontos, itt vegyes osztályok vannak, úgyhogy boldogan aratom le munkám gyümölcsét.”

Ki a felelős

A munkahelyen történő zaklatásért minden esetben a munkáltató tartozik felelősséggel. Ha a magatartása passzív, ez azt jelenti, hogy nem vesz tudomást a történtekről. Bár a munkahelyi pszichoterror nagyon gyakori jelenség, a vállalatok, a társadalom, sőt a szakmai szervezetek még mindig szemet hunynak a jelenség felett, s a törvények sem biztosítanak megfelelő védelmet.

Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 41. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene