Kép: Szöllősi Mátyás
„A szavakra ügyelned kell, hogy megértsék, amit mondani akarsz” – ez Nagyanyám figyelmeztetése volt azután, hogy a konyhaasztal sarkán elkezdtem írói inaséveimet, majd hozzátette, csak az idő dönti el, melyik szavam éli túl a másikat.”
A szavak kötelezettségeket jelentenek egy életre, még ha – saját hibájukon kívül – korlátozást is. Még a legártalmatlanabbak, azok is, amelyekkel mindenki kérdezés nélkül megbékél.
Vannak kényes epizódok, amelyekről mindenáron beszélni kell, még ha kisebesítik is a múltat, és tüskét szúrnak a jelenbe. De bármily körültekintően teszem is ezt, még akkor sem biztos, hogy a leírt szavak visszaadják a lényeget, és rátalálok a legmegfelelőbb kifejezésekre és fordulatokra, hogy lejegyezzem a mondanivalómat. Az írás, ha ügyetlenül bánok vele, veszélyeket rejteget, akárcsak az emlékezés. Hiába öntök bátorságot magamba, a körülmények, melyeket elfogadunk, elragadnak bennünket, és fontoskodva kiszolgáltatnak mindenkori rögeszméinknek, megkövesült szokásainknak. Így árnyékba borulhat az igazság, mert a szókimondás sem segíthet rajtunk, bárhogy vetünk is számot a hibáinkkal. Mindig csak a saját nevünkben háborúskodhatunk a rosszal. Egyedül vagyunk a törvény kapujában, ahogy Franz Kafka gondolta.
Olvasmányélményei kezdetén az embert az irodalom semmivel sem összemérhető varázsa vonja magához, majd egész életére odaköti, ha egyszer is rálel az eltéphetetlen szálra írója és a saját olvasó énje között.
Most először Tandori Dezsőről szólnék: az ő korszakfordító irodalmi jelenségének kezdeti fölismerése egyetemi tanulmányaim idején, Szörényi László Eötvös-kollégiumban tartott szemináriumán; azt azért megemlíteném, hogy a Töredék Hamletnek című verseskötet korábban már a kezembe került, a kanizsai vasútállomáson vettem meg; abban az időben még árultak könyveket ott. Lassacskán jöttem rá, hogy Tandori Dezső költői lénye példa nélküli jelenség: az arisztokratikus beállítottságú, a pátosznak könnyen engedő hazai lírafelfogáson, költői magatartásmódokon szinte föllépése pillanatában befoltozhatatlan lyukat ütött.
Az akkor még a titóista önkényuralommal bajlódó szerb-horvát, azóta tengermelléki horváttá vált Mirko Kovačot csak a kilencvenes évektől kezdtem el olvasni, és megszeretni. Hozzáteszem, hogy a jugoszláv irodalom közép-európai hősének, az életrajzában zalai nyomokkal rendelkező Danilo Kisnek közeli rokonságában. Mi tagadás: mind Tandori, mind Kovač alaposan megtépázta az irodalomról addig bennem élő elképzeléseket. Sok munkám abban a sűrű fényben született, amely az ő műveikből az idők folyamán más-más szögből, érzékenységem változó pillanataiban, és főként a melankólia véget nem érő óráiban rám szóródott. Az élmény, amelyet nap nap után tőlük kapok, úgy érzem, olykor a saját szerény irodalmi kísérleteimmel és saját emberi céljaimmal ér egybe. És mindez anélkül, hogy merszem lenne hozzájuk mérni magamat.
Azóta, hogy Mirko Kovač első könyve, a fölkavaró Bevezetés a másik életbe a kilencvenes évek fordulóján a kezembe került, vonzásköréből, ha akarnám, se tudnám kiszakítani magamat. Sok tekintetben ő az inspirálója A kanizsai Hidegház című készülő prózakötetemnek, amely részben lelkiállapotok felvételeit adja, és amelyekből szerencsés esetben egy látszólagos életrajz, avagy fantasztikus vallomás összeállhat.
Valamikor karácsony táján, a havas decemberben történt Kanizsán még az ezredforduló környékén, amikor az ünnepek előtt gyakran időztem a szülői házban. Valószínűleg Mirko Kovač útmutatása nyomán kezdtem el emlékezni azokra az eseményekre, amelyek nem tudnak sohasem kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírhatja rá, hogy megváljon tőlük, vagy elszökjön előlük. Ezeknek az emlékdarabocskáknak a hétköznapok őrlődései között nincs sok hasznuk, mégis a bűvkörükbe vonzanak bennünket, amikor egy-egy gyötrelmes óránkban életünk földi szövevényein gondolkodunk el. Mivel már egyszer megtörténtek, és lerakódtak a lelkünk mélyén, az a jellemzőjük, hogy minden pillanatban készen állnak a visszatérésre, hogy ismét beavatkozzanak a sorsunkba. Az emlékezés az a ház, amely végleges otthonunkká válik, hogy megleljük a magunk útját.
Mohai V. Lajos
A szerző József Attila-díjas költő, író, esszéista, irodalomtörténész
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 38. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.