Mindannyian zsákot hordunk. Ha akarjuk, ha nem, ott van a képzeletbeli puttony, amibe óhatatlanul és sokszor észrevétlenül rakódnak le a dolgok.
Kinek mi, érzések, történések, megbocsájthatatlannak hitt létezések, hangulatok, örömforrások. A puttony pedig telik. Hol jó, hol kevéssé jó dolgokkal. Cipeljük, visszük a hátunkon, a nyakunkban, érezzük a gyomrunkon. A puttony pedig sugárzik. Mert minden, amit belepakoltunk, ott van, néha életre kel, és néha nem is tudjuk, mi az, ami a leginkább hatást gyakorol belőle. Pedig olyankor is befolyásol bennünket, amikor a legkevésbé számítanánk rá.
Hogy mit tudunk tenni? Olykor nem árt megállni, egy-egy pillanatra, percekre, órákra. Megkeresni a saját puttonyunkat, hol, melyik testrészünknél cipeljük, és megnézni, vajon mit rejt magában. Sokszor az is segít, ha végiggondoljuk, mi minden zajlott, történt velünk az elmúlt időszakokban. Csak úgy, minősítés nélkül, nem fontos, hogy mi volt jó, mi volt rossz, az úgyis mindig csak az adott pillanatban számít.
Ha többet szeretnénk tenni magunkért, álljunk neki szelektálni a puttonyunkat. Számtalan olyan dolog lehet benne, ami már nem szolgál bennünket, mégis ottléte miatt hatással van ránk. Olykor célszerű ezt a nagytakarítást vállalnunk, mert sűrűsödnek a benne lévő dolgok, mi pedig egyre nehezebbnek, nyomasztónak érezzük. Csak rajtunk áll és múlik, hogy meddig és mennyit cipelünk. Az én tanácsom az, sokkal könnyebb az élet ösvényein úgy eligazodni, ha kevesebb terhet cipelünk. Szánjunk magunkra – és a puttonyunk kiürítésére – időt. Megéri.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.