Tunyogi Henriett balerina, filmrendező, színésznő

De még mielőtt szögre akasztotta volna a balettcipőit, pályát módosított. Pontosabban: még táncolt, de már filmezett is. Mintha egész életében ez utóbbira készült volna. Hogy ha eljön az ideje, szavakkal vagy akár csak puszta képekkel is elmondhassa, amit addig a mozdulataival, a lényével közvetített. Tunyogi Henriett ma már nemzetközi díjakat nyert filmrendező, és ha kedvére való a szerep – lenyűgöző alakítást nyújtó színésznő.

Mi ébreszt kamera utáni vágyat egy sikeres balerinában?

A filmhez előbb volt kedvem, vonzódásom, mint a tánchoz. Édesanyámnak sokszor könyörögtem, hogy vigyen el próbafelvételekre. Gyerekszínész akartam lenni, de ő ezt valahogy nem vette figyelembe. Mivel örökmozgó, rendkívül aktív gyerek voltam, úgy gondolta, a balett lesz tökéletes arra, hogy levezesse az izgágaságomat.

Könnyen elfogadta a szülői döntést?

A felvételinél fogalmam sem volt, mi a balett. De ahogy beléptem a tükrös terembe, azonnal tudtam, hogy ez lesz az életem.

Miből sejtette?

Intuíció.

Tízévesen?

Megszólalt bennem egy hang, hogy mától ez lesz! Ugyanígy jött néhány évvel ezelőtt a filmezés is. Az is ilyen erős megérzés volt, hogy most ez a cél, ezt kell követnem. Bár eleinte nem azt éreztem, hogy rendezőként, hanem színésznőként. De amikor felkértek egy angol kisjátékfilm megrendezésére, azonnal megragadtam a lehetőséget. Számomra is megfejthetetlen, miért történt ez így. Bizonyára a kreativitás folyamata izgatott. Színészként inkább alanya vagyok valaminek, rendezőként kedvemre alkothatok. Táncosként megszoktam, hogy mindenre emlékezni kell, miközben nem írok le semmit. Hasonlóan készül a film is. A fejemben születik meg a történet minden mozzanata, csak éppen nehezemre esik leírni. Aztán mégis megteszem, hogy meg tudjam osztani a stábbal és a színészekkel. A balett absztrakt műfaj. A filmben az izgat, hogy ott igazi történetek, valós traumák vannak.

Tánc közben, amikor például Petipa koreográfiája szerint mozgott a színpadon, nem okozott gondot kikapcsolni a kreativitását. Nem szeretett volna inkább olyan szabadon táncolni, mint annak idején Isadora Duncan?

Petipa az egyik kedvencem. Nagy kihívás, hatalmas élmény életet vinni a darabjaiba. Kiváló a koreográfia, gyönyörű a zene, és lehet közben élvezni a táncot.

Béjart balerinája is lehetett volna. Minden adottsága megvolt hozzá.

Táncoltam egy koreográfiájában. A kiválasztott lány voltam a Tavaszi áldozatban. Csak nem nála, nem az ő társulatában. Nekem a kihívás a fontos. Hogy felfedezzek benne valamit magamból. És az alkotótársak! Az sem mellékes szempont. Hogy milyen kaliberű emberekkel dolgozhatok.

Színpadon, táncosnőként mikor állt legutóbb?

Két és fél éve a Műcsarnokban. A fellépések már nem hiányoznak, tréningezni szoktam, ha jólesik. Ha nem táncolok, akkor forgatok vagy írok vagy fotózok. Megtalál sokféle lehetőség, és mindenre igent mondok. Még arra is, amiről nem sejtem, hogyan végződik.

Mi áll a névjegykártyáján a neve alatt?

Semmi.

Akkor azt kérdezem: minek érzi magát a leginkább?

Egy nő vagyok, aki keresi a lehetőségeit, a minőséget, és elfogadja azt, amit az élet felkínál neki. Az Esti dal, ez a tizenkét perces kisjátékfilmem is, amelyet Eszenyi Enikővel forgattam, kifutott egy utat, amellyel emberileg is, művészileg is több lettem.

Párizstól Los Angelesig, Barcelonától Londonig nagyon sok díjat nyert a film. Egy asszony meg a lánya, de nem Moravia tollából, hanem az önéből.

Egy megerőszakolt nő, aki a halálos ágyán avatja be a lányát az egész életén át cipelt titkába. Amikor elkezdtem írni a történetet, még nem volt ez téma a világban. Drámai szerepet akartam adni Eszenyi Enikőnek. Százhúsz éves volt a Vígszínház, én a nézőtéren ültem, ő pedig ott állt a színpadon, és ragyogva beszélt a közönséghez. Amikor megfordult, észrevettem, a koncentráltságtól és a felelősségtudattól, hogy minden rendben menjen, olyan drámai erő jelent meg az arcán, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. Akkor döbbentem rá, hogy van még egy olyan őrült munkamániás, mint amilyen én vagyok. Nem is kellett rendeznem, irányítanom őt a kamera előtt. Pontosan tudta, mit várok tőle. Úgy nyúlt felém, a filmbeli lányához, hogy abból pontosan tudtam, arra nekem hogyan kell reagálnom.

Esterházy Péter egy nőjében nagyon sok nő lakozik.

Bennem is rengeteg. Sokkal több, mint amennyit a környezetem megért és elfogad belőlem. Sokan nem tudják felfogni, miért kell annyi mindent csinálnom. Pedig nem az hajt, hogy nekem semmi sem elég, hanem a kíváncsiság, a tanulni vágyás.

Pawel Pawlikovski Oscar-díjas filmjét, a Hidegháborút háromszor látta. Beszélgetett a rendezővel és a főszerepet játszó Joanna Kuliggal. Nőként vagy inkább filmrendezőként szerette meg az alkotást?

Ekkora hatással film még nem volt rám. Az egyik oka: édesapám is disszidált, mint a történet férfi főszereplője. Édesanyám nem követte őt. Mint egy izgalmas fotóalbum, olyan a Hidegháború. A képek, a világítás, a vágás… mindez együtt nagyon erősen megfogott. A történet, a párbeszédek… Joannánál szebb színésznőt nem ismerek a világon. És a hangja, ahogy énekel! Vagy ahogy megszólal! Az a kelet-európai szenvedély! Közben van egyfajta hűvösség is benne, ami még érdekesebbé teszi. Nálam a dráma mindig nagyon fontos. Azt próbálom kombinálni a komédiával. Az élet nagyon vegyes. Az én filmjeimben a párbeszéd nem olyan gyakori. A Hidegháborúban sem. Inkább a gesztusok, a pillantások, a zene. Ez így együtt sokkal többet elmond.

Liv Ullmann az ideálja.

Istennő! Vele is Londonban találkoztam. Megölelgetett. Rám talált egy könyve, amelyben ott volt a dedikálása és a New York-i címe. Valaki eladta, így került hozzám.

London vagy Budapest? Melyik város áll közelebb a szívéhez?

Mindkettő.

Londoni lakos hogyan lett?

Előbb a tánc által. Később a film révén. Ma is nagyon vonz a város kulturális sokszínűsége, gazdagsága. Mindenki ott van, aki számít, és találkozni is lehet velük.

Két nevet mondok: Carlos Acosta és Szergej Polunyin. Ők is erősen kötődnek Londonhoz. Mindketten rendkívüli tehetségű táncosok.

Acosta a világ egyik legkedvesebb embere. Polunyin a balett tékozló fiúja. Végtelen finomság, szakmai alázat. És vadság, rengeteg tetkóval. A portréfilmjén végig zokogtam.

Itthoni és kinti énje között van némi különbség?

Remélem, nincs.

Más életet él Londonban, mint Budapesten?

Csak olyan szempontból, hogy más város, más közeg, más barátok. Egyébként nem. London rengeteg inspirációval szolgál. Szükségem van rá.

Mikor mondja egy nap végén, hogy ma minden jól alakult?

Ha nem fecséreltem el az időt. Általában fél öt felé ébredek, és legkésőbb tízkor lefekszem. Szeretem a kora reggeli csendet, a friss levegőt. Nálam télen is nyitva van egy résnyire az ablak.

Londonon kívül hol érzi még igazán jól magát?

Indiában. Régóta izgat az a hely. A harmadik otthonom. Majdnem minden évben odautazom. A jóga, a meditáció, a spiritualitás miatt.

S a szegénység, a nyomor, a rengeteg szemét?

Azon nagyon nehéz túllépni.

Még a Gangesz is sötét, szennyezett.

Nem minden része. Fürödtem már benne. Ki akartam próbálni, ad-e valamit, hogy a Nap felé fordulva háromszor lemerülök. Lehet, hogy csak elképzeli az ember, de tényleg erővel tölt fel, ha ezt végigcsinálja.

Mennyit sérül a nőiessége, amikor pénzt kell szereznie a filmjéhez, a forgatáshoz fel kell állítania egy csapatot, munka közben pedig férfiakat kell irányítania?

Női finomsággal is lehet határozott az ember. Nem kell bekeményíteni attól, hogy a vállamon a felelősség. Nehéz, kegyetlen szakma a filmezés. Én soha, senkire nem emelem fel a hangomat. Legfeljebb azt mondom, még egyszer! És elmagyarázom, hogy miért. Hajthatatlan vagyok, de finom céltudatossággal. Munka közben nem lehet velem szórakozni.

Szerelem nélkül meddig bírja? Hónapokig, évekig?

Nem keresek, nem várok. Ha jön, befogadom.

Szenvedélyes alkat.

A szenvedélyem mindig abban nyilvánul meg, amit éppen csinálok. Főzni is szenvedélyesen főzök.

Elmenni szeret jobban, vagy visszajönni?

Nehéz szívvel megyek el, de kíváncsian várom, mi lesz, ha megérkezem. Londonban minden barátom más nemzetiségű. Ezt is nagyon szeretem. A születésnapomon tíz különböző országból voltak emberek.

Mi kell a jó közérzetéhez?

Értelmes, értékes munka. De elég egy kellemes beszélgetés is. Vagy vágom a filmet, és látom, hogy összeállt. Olvasni a kádban szeretek. Az az izomzatomnak is jót tesz. Alvás előtt, főleg, ha fáradt vagyok, lenyugtat.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 37. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene