Krikehájok öröksége

marosz

Nem szeretem az autópályát. Gyorsabb, de unalmas. Nem látom közelről a falvakat, városkákat. Az én igazi útvonalam az észak-déli. Zsolnáról Budapestre, toronyiránt. Jó kanyargós, az utak állapota helyenként katasztrofális. Mégis szeretem! Szinte minden faluban van kedvenc házam.

A Felső-Nyitra vidékét különösen kedvelem. Handlova (újabb keletű magyar nevén Nyitrabánya) elején mindig megcsodálom a régi kőházakat. Szinte csak egy maradt meg eredeti szépségében, a többi már a felismerhetetlenségig átalakítva (elcsúfítva). Egyszer addig kutattam az interneten, amíg találtam róluk némi információt. „Vakolatlan kőházak a 19. század végéről. Hajdani lakóik, a város tisztes német polgárai faragott homokkő kváderekből építették őket. Az egyik házat tulajdonosa eredeti formájában állította helyre.” Igen, ez az! – dobban meg a szívem. – Ez az én házam! Egyszer kikunyerálom a családtól, hogy megálljunk ott pár percre, és amíg ők kávéznak-csokiznak a közeli benzinkútnál, addig én elszaladok lefényképezni a kedvencemet. Hónapokkal később felteszem a képet a blogomra, illusztrációként a Szomorú nyelvek című filmről szóló posztomhoz. „Nagyon hálás vagyok az ismeretlen tulajdonosnak, amiért megőrizte a történelem egy darabját. Ha véletlenül olvassa ezt a cikket, üdvözlöm” – írom a kép alá. Pár nap múlva üzenetet kapok. „Olvastam a cikkét, én vagyok a ház tulajdonosa. Ha legközelebb erre járnak, szeretettel látom önöket, a ház belülről is eredeti.” Na ne, ilyen tényleg létezik? Legszívesebben rögtön indulnék, de épp dühöng a karantén, nem lehet utazni sehova.

Három hónapot kell várnom. Aztán ajándékot kapok a férjemtől a házassági évfordulónkra: egy hétvége kettesben, gyerekek nélkül. Rám bízza, hová menjünk. Felső-Nyitra – mondom gondolkodás nélkül.

Handlova német neve Krickerhau. Ebből származik e vidék német lakóinak magyar elnevezése is: krikeháj. A krikehájok sorsa ugyanaz volt, mint a többi csehszlovákiai németé: túlnyomó többségüket a háború után kitelepítették. Csak jellegzetes kőházaik emlékeztetnek a múltra.

Andrej Jedlovský földmérőként dolgozik. Hétvégi laknak vette meg pár évvel ezelőtt a kőházat, omladozó állapotban. Az volt számára a mérvadó, hogy aránylag eredeti állapotban maradt fenn, minden visszafordíthatatlan modernizáló átalakítástól mentesen. Andrej szenvedélyesen érdeklődik lakóhelye múltja iránt. A házat saját kezűleg újította fel, apránként. A hiányzó berendezési tárgyakat a környező településekről összevásárolt eredeti darabokkal pótolta. Az eredmény lenyűgöző. Akár múzeumot is nyithatna.

Másnap egy másik házi múzeumot is megnézünk néhány kilométerrel északabbra, a Németprónához tartozó Majzelen. A történet hasonló: Rastislav Haronik kerámiaművész (akire az interneten akadtam rá) megvett itt egy félig romos német házat. Hosszú évek munkájával, a szomszédok általános értetlensége közepette eredeti formájában felújította, s múzeumot rendezett be benne. Gyűjteményéről kifogyhatatlan lelkesedéssel tud beszélni.

Utolsó állomásunk a németprónai temető. Damkó József szüleinek sírját szeretném látni, aki itt született, krikeháj családban, aztán Budapesten híres magyar szobrász lett belőle. Az ő keze munkáját dicsérik a budai Szent Imre-templom homlokzati szobrai is. Ez a templom többek között arról nevezetes, hogy ott volt az esküvőnk 17 évvel ezelőtt. – Én inkább megvárlak az autóban – mondja rezignáltan a férjem. Tűz a nap, dől rólunk a víz, lejártuk a lábunkat. – Pedig itt kell lennie! – nézek körbe elszántan, és hirtelen meg is látom. Két fehér márvány sírkő, egy férfi és egy nő kőbe vésett arcképével. Az apa sírján német, az anyáén magyar felirat.

Fájdalom, szenvedés, gond és nélkülözés volt az életben osztályrészed. Pihenj békén ez emlékkő alatt, melyet halálod harmadik évfordulóján faragott és állított kegyelete jeléül hálás elsőszülött fiad, József.

A hálás fiú rendszeresen hazajárt Budapestről. A második világháború idején is Németprónán tartózkodott, de a háború után nem volt maradása. Azokban az években nem bántak kesztyűs kézzel a német lakossággal. Műtermét lerombolták, szobrait a patakba hajigálták. József inkább visszatért Budapestre, ahol még tíz évet élt. Az Óbudai temetőben nyugszik. Egyszer majd őt is meglátogatom.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?