Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek

13. fejezet, melyben Benőke újra kincset keres

A kincskeresős élmény óta már majdnem egy év telt el, amikor a szervező néni szólt Anyának, hogy újra lesz Kincskeresők diákkonferencia, s örülne, ha a gyerekek idén is részt vennének rajta. Időközben azonban Hangának annyira sűrű lett a programja s kevés a szabadideje, hogy Anya úgy gondolta, már nem terhelheti újabb feladattal. Hanga ugyanis egyre több furulya- és zongoraversenyen szerepelt, s ehhez természetesen egyre több gyakorlásra volt szüksége. Emellett még táncolni is járt. Mivel az iskolában is mindig maximálisan akart teljesíteni, gyakran késő estig tanult. Benőke viszont egyáltalán nem erőltette túl magát a tanulással, s bár ő is járt dobolni a zeneiskolába, az otthoni gyakorlást igazán nem vitte túlzásba. Anya úgy gondolta, őt bátran terhelheti pluszfeladatokkal.

Benőke persze szokásához híven nem volt túl lelkes, amikor Anya elmondta neki, hogy újra felcsaphat kincskeresőnek. Pedig Anya kapásból felkínált neki három izgalmas témát is. Mármint főleg Anya találta őket izgalmasnak, Benőke azért nem annyira.

Lozsnán, éppen Benőke iskolájának szomszédságában állt egy omló vakolatú, roskatagságában is tiszteletet parancsoló, jókora épület. Alagsori ablakai bedeszkázva, kapuja zárva. A kapu fölött kőből faragott dombormű, rajta tanuló gyerekek. A terebélyes, megzöldült bádoggal fedett tetőn érdekes kiszögellések, tornyocskák. Ez a hatalmas építmény évek óta elhagyatottan, üresen, hallgatagon várta a végső pusztulást. Valaha a lozsnai főreáliskola működött benne. A főreáliskola olyasmi volt régen, mint ma egy nyolcosztályos reálgimnázium.

Mivel Lozsna valamikor Mekeleország része volt, százévesnél idősebb épületei közül a legtöbbet mekele építészek tervezték. A reáliskolát a huszadik század elején építették, tervezője pedig két mekele építész volt. Mit gondoltok, milyen stílusban épült? Hát persze, szecesszió! Anya különösen szerette a szecessziót kerekded formáival, burjánzó növényi motívumaival és geometrikus díszítéseivel, és úgy gondolta, Benőkének is jót fog tenni, ha közelebbről is megismerkedik ezzel az építészeti stílussal. Ezért aztán kitalálták, hogy Benőke a reáliskola épületéről fog előadni.

Először is találkoztak egy építész nénivel, aki sokat foglalkozott ezzel az épülettel. A néni mutatott nekik mindenféle rajzokat, amelyeket a reáliskola feltárása során készített. Mint kiderült, pár éve építészek és restaurátorok vizsgálták meg az egész objektumot, majd elkészítették a felújítás tervét. Ahhoz azonban, hogy tényleg felújítsák az épületet, rengeteg pénzre lett volna szükség. Ezért aztán hiába készültek el a tervek, az egykori iskola tovább omladozott.

Anyának sikerült elintéznie, hogy ők ketten Benőkével bemehessenek, s felderíthessék a titokzatos termeket, folyosókat. Egy munkaruhás bácsi nyitotta ki nekik a hatalmas kaput, s azt mondta, nézelődjenek csak kedvükre, ő majd az autójában megvárja őket. Kint épp esett az eső, fújt a szél, az épületben pedig nem volt villany, úgyhogy mindenhol sejtelmes félhomály honolt. Benőke kezdett felélénkülni.

Rögtön az előcsarnokban fölfedeztek egy valaha gyönyörű, kőből faragott, falból kiemelkedő díszkutat. A kút medencéjén geometrikus díszítés futott végig, oszlopain hínárszerű, hullámos szárú kőnövények kúsztak, vízköpője fölött két kőgalamb nézett egymással farkasszemet. Víz persze már nem folyt belőle, a hozzá tartozó kőpad pedig le volt öntve valami gyanús ragaccsal. Elég lehangolóan nézett ki.

Az épület olyan hatalmas volt, hogy azt sem tudták, merre kezdjék a terepszemlét. Először a földszintet járták be. A bezárás előtti utolsó évtizedekben a reáliskola épületében a Lozsnai Egyetem működött, s ez meglehetősen rányomta a bélyegét a berendezésre. Az eredeti, szecessziós faldíszítéseket olajfestékkel lefestették, csak néhány helyen kandikált ki az eredeti minta, ahol a restaurátorok lekaparták a rákent rétegeket. A lépcsőház világoskék csempéit sötétbarnára mázolták. A folyosókon már csak a félkör alakú mélyedések őrizték az egykori cserépkályhák nyomát. A gyönyörű, geometrikus díszítésű, fehérre festett ajtók néhol még megmaradtak, máshol vacak tucatajtókra cserélték le őket. Anyát legjobban a növényi mintás, fémből készült légrácsok bűvölték el. Ezek a régi fűtési rendszer részeiként itt-ott még felfedezhetőek voltak, máshol egyszerűen befalazták őket. A lépcsőházban, folyosókon itt-ott szemétkupacok, régi egyetemi jegyzetek, tervrajzok hevertek. Még egy döglött galambot is láttak, valószínűleg az egyik kitört ablakon repült be, és ki már nem talált.

Bebarangolták a földszintet, mindkét emeletet, s még a sötét alagsorba is lemerészkedtek. Az egyik folyosó végén Benőke talált egy titokzatos lépcsőházat, tele madárürülékkel. Kicsit félelmetesnek tűnt, de azért elindultak fölfelé a lépcsőkön. Kint süvített a szél, s valami csapódó zaj is hallatszott. Ahogy egyre följebb értek, egyre jobban érezték a hideg légáramlatot. – Ez egészen olyan, mint egy videójáték! – lelkesedett Benőke. Mint kiderült, a fönti kis padlásszoba ablaka tárva-nyitva volt, s a szél ide-oda csapkodta az ablaktáblákat. A szobában üres polcokon kívül semmit nem találtak, mellette nyílt viszont egy vasajtó, mely mögött félelmetes, sötét padlás rejtőzött. A tetőszerkezet tartógerendái között galambok röpködtek, turbékolásuk elvegyült a szél hangjával. A padlás olyan hatalmas volt, hogy csak egy részét látták, másik vége teljes sötétségbe veszett. Korhadt deszkapalló vezetett végig rajta, de Anya valahogy nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy rálépjen. Úgy tűnt, Benőke sem ragaszkodik hozzá, hogy felderítsék a padlást. Kicsit ő is megilletődöttnek tűnt. Ezért inkább szépen visszamentek a madárürülékes lépcsőn a „biztonságos” folyosóra.

Anya rengeteg fényképet készített a reáliskolai barangolásról, Benőke pedig videózott. A felvételekből összevágott egy kisfilmet, melyhez zenei aláfestésül a Deep Horror című számot választotta. Ettől egészen félelmetes lett az eredmény.

Anya úgy gondolta, jó lenne tanulmányozni a reáliskola éves értesítőit is. Minden iskola ki szokott ugyanis adni év végén egy könyvecskét arról, mi minden történt a tanév során. Kiderült, hogy ezek a több mint százéves értesítők csak egyetlen helyen elérhetők: Mekeleország fővárosában, egy hatalmas könyvtárban, ahová csak 16 éven felüliek mehetnek be. Mivel Benőke még csak tizenhárom éves volt, Anyára maradt a feladat, hogy az évkönyveket tanulmányozza. Anya tehát elment a könyvtárba, vett egy napijegyet, kikérte a raktárból a lozsnai főreáliskola régi évkönyveit, és egész nap olvasgatta őket. Közben jegyzetelt. Annyira belemélyedt a munkába, hogy csak a könyvtár esti zárását jelző hangosbemondó szavára eszmélt fel. Nagyon sajnálta, hogy nem tudott fénymásolatot készíteni az értesítőkben talált fényképekről, melyek a vadonatúj iskola berendezését ábrázolták. Kiderült ugyanis, hogy az évkönyvek annyira rossz állapotban vannak, hogy nem reprodukálhatók, mert teljesen szétesnének fénymásolás közben.

Anya így csak a jegyzetelésre támaszkodhatott. A jegyzeteket aztán megmutatta Benőkének is. Bizony, elég érdekes dolgokat olvasott az értesítőkben! Kiderült belőlük például, hogy „anyanyelvre nézve a tanulók legnagyobb része baricska és gürner, mekele csak nagyon gyéren fordul elő.” Ennek ellenére az iskola tanítási nyelve a mekele volt, s az évkönyvek nyíltan hirdették, hogy a reáliskola a „mekelésítés égi szép ültetvénye”. És ezt is: „Fel kell tehát minden alkalmat és eszközt használni, mert most arról van szó: mekelévé legyen-e az egész környék.”

Benőkének természetesen nem tetszett ez a szöveg, együttérzett szegény lozsnai mekelésített baricskákkal.

Ami pedig a konferenciát illeti: a kincskeresés igencsak eredményes volt – Benőke szép sikert aratott az előadásával. Ettől kezdve, ha Anyával a reáliskola elhagyatott épülete mellett mentek el, mindig felnéztek a tetőre, s borzongva gondoltak az izgalmas felfedező expedícióra.

(folyt. köv.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 35. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene