Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek

marosz

4. rész

8. fejezet, melyben Anya szinte mindenért lelkesedik, kivéve a műanyag gólyákat

Rapajdról a család hosszú útra indult. Anya terve az volt, hogy egész nap utaznak, közben megnéznek sok-sok dolgot, majd este szépen odaérnek a következő szállásukra, Rotockóra. A gyerekeknek ez a terv nem annyira tetszett, mert nem szerettek sok mindent megnézni, különösen azt nem, amiért Anya lelkesedett.

Először a Szöcskés-szorosba indultak. Ez egy szűk, hatalmas sziklákkal határolt kanyargós útszakasz, mely helyenként annyira keskeny, hogy az embernek az az érzése, a föléje tornyosuló sziklák egészen összenyomják. Tényleg különleges, gyönyörű hely, Anyán mégis az elégedetlenség jelei mutatkoztak. Az út széle ugyanis tele volt mindenféle bódéval, a bódékban és bódék előtt pedig nagy zsúfoltságban förtelmes műanyag gólyák, kertitörpék s mindenféle színes vicik-vacakok várták, hogy a turisták megvásárolják őket. A gyerekek nem értették, miért zsörtölődik ezen Anya. Apa sem fogta fel ilyen tragikusan a dolgot. – Hiszen a helyieknek is élni kell valamiből! – Igen, de ebből?? Ezt a gyönyörű tájat így elrondítani ennyi giccsel!

Anya még a derbélyi út előtt nagy előrelátóan beszerzett egy térképet. Igen, persze, térkép van az interneten is, Benőke nevetett is Anyán, hogy micsoda maradi alak, minek neki a papírtérkép. Anya azonban nem hagyta magát, és boldogan szorongatta a térképét. Szemmel láthatóan nem zavarta, hogy őskövületnek néz ki. A térkép alapján navigálta Apát, a sofőrt. Következő állomásuk Rokond volt, ahol Anya emlékei szerint gyönyörű helyi kerámiát árultak az útmenti árusok. Árusok most is voltak szép számmal, de kerámiát csak elvétve lehetett látni, ellenben műanyag gólyából minden négyzetméterre jutott legalább öt darab. Anya eléggé csalódott volt, de aztán megvigasztalódott, mert észrevette, hogy több kosárárus is van, és eszébe jutott, hogy milyen praktikus is lenne kosárral járni otthon a piacra. Vett hát magának egy szögletes és egy kerek kosarat (mert nem tudta eldönteni, melyik a szebb). Benőke és Hanga fitymáló megjegyzéseket tettek Anya új kosaraira, óva intették, hogy ilyen cuccal kilépjen otthon az utcára. – Anya, ha ez lesz nálad, én nem megyek veled, mert mindenki rajtunk fog röhögni! – közölte Hanga. Anya hiába magyarázta, hogy a kosár szép, környezetbarát és praktikus.

Már magasan járt a nap, amikor megérkeztek a következő „feltétlenül megnézendő” helyre (persze csak Anya akarta feltétlenül megnézni). Deresbár valaha virágzó gürner város volt. A gürnerek réges-régen, több száz évvel ezelőtt települtek be Derbélybe, és építették fel csodaszép városaikat, melyekben szorgos munkájukkal gyarapították Derbély javait. Sajnos a huszadik század viharaiban csak nagyon kevés maradt belőlük, településeik pedig elszegényedtek, lepusztultak. Anya örömmel látta, hogy Deresbár régi épületeinek egy részét az utóbbi években egész szépen rendbe hozták. A család egy kiadós ebéd után sétára indult az óvárosban. Anya szokásához híven minden kis zegzugot meg akart nézni, a többiek pedig szokásukhoz híven tiltakoztak. – Anya, te túlságosan lelkesedsz mindenért! – nehezményezte Hanga. Végül kompromisszum lett az eredmény. Egy darabig együtt mentek, aztán kettéváltak, s míg a többiek pihentek, Anya végigloholt minden kis utcácskán.

Jócskán délutánba hajlott már az idő, mire tovább indultak. Még világosban oda szerettek volna érni a következő szálláshelyükre. Az út egy idő után keskenyebb és zötyögősebb lett, vadregényes hegyek között kanyarogtak egyre beljebb és beljebb. Végül hosszú és fárasztó utazás után megérkeztek Rotockóra. Anya ebben a faluban még sohasem járt, de sok fényképet látott már róla, ezért tudta, hogy Rotockó különleges hely. A falu fölött egy hatalmas, sziklás hegy magasodott, tövében fehérre meszelt házak sorakoztak. Az egyik ilyen házban foglalt Anya szállást, a falu főutcáján. A házban egy néni és egy bácsi lakott, akik nagyon szívélyesen fogadták a családot. Bevezették őket a boltíves mennyezetű, régi bútorokkal berendezett szobába. Persze megint Anya volt a leglelkesebb, ő mindig minden régi vacakért lelkesedett. Fáradtan, de elégedetten tértek nyugovóra. Azt tervezték, hogy másnap megmásszák a Rotockó fölött magasodó sziklás hegyet.

9. fejezet. Egy dagonyázós kirándulás története

Másnap reggel gyönyörű napsütésre ébredtek. A házigazdák finom reggelit készítettek nekik hátul, a kertre néző étkezőben. A helyi boltban vásároltak némi élelmet ebédre, majd elindultak a falu fölött magasodó sziklás hegyorom meghódítására. Szó, ami szó, eléggé megmászhatatlannak nézett ki, mivel a fölső része szinte függőlegesen meredezett fölfelé.

Az elején még csak enyhe emelkedőn haladt az útjuk, de Cilinek már ez sem tetszett. Cili ugyanis még csak három és fél éves volt, és egyáltalán nem kedvelte a kirándulásokat. Most is olyan hangosan fejezte ki nemtetszését, hogy az éppen szembejövő turisták is érdeklődve szemlélték, miért ordít annyira. Az egyik bácsi megpróbálta némi tréfálkozással magára vonni Cili figyelmét, de Cili megijedt tőle, és még hangosabban kezdett visítani. Apa kénytelen volt a nyakába venni, hogy végre tovább tudjanak haladni.

Az út egyre meredekebb lett. Tikkasztó melegben másztak fölfelé. A füvet lassan fölváltotta a kőtörmelék, amelyen igen nehéz volt a járás. Ha rossz helyre léptek, valóságos sziklagörgeteg indult meg a lábuk alatt. Cili, aki eddig folyamatosan nyávogott és Apa nyakába kéredzkedett, az igazán meredek szakaszon egyszerre elcsendesedett, és egyetlen zokszó nélkül, szívósan mászott fölfelé. Végre valahára, végtelennek tűnő mászás után fölértek egy gyönyörű, füves fennsíkra. Miután kipihenték magukat, és megették a magukkal hozott elemózsiát, úgy döntöttek, végigsétálnak a fennsíkon, és a hegy távolabbi oldalán lemászva egy nagy kört téve mennek majd haza.

Vidáman masíroztak a harsogózöld fűben, amikor egyszer csak nyugtalanító dologra lettek figyelmesek. Az egyik oldalon hirtelen teljesen fekete lett az ég, feltámadt a szél, és már érezték is az első esőcseppeket. Alig vették föl az esőkabátjukat, már a nyakukba is zúdult a felhőszakadás. A legnagyobb baj az volt, hogy közben félelmetesen villámlott is. Egy magas, nyílt fennsíkon sétálgatni vihar idején nem túl szerencsés dolog. Apa fölkapta Cilit, és szinte futva indultak tovább, hogy minél előbb elérjék a lefelé vezető utat. Hamar odaértek a fennsík széléhez, de ott kezdődött még csak a neheze: a felhőszakadás miatt a meredeken lejtő ösvény hatalmas sártengerré változott. Csúszkálva bukdácsoltak lefelé, Apa Cilivel el is esett, és mindketten nyakig sárosak lettek. Mire leértek, a vihar is elült, éppoly hirtelen, ahogy jött. Újra kisütött a nap, és az előbbi világvége-hangulatra csak a kis csapat cipője, ruhája emlékeztetett. Úgy néztek ki, mint egy vaddisznócsalád egy jó kiadós dagonyázás után.

A szállásra érve gyorsan lezuhanyoztak, átöltöztek. A háziak megkínálták Apát és Anyát jóféle házi pálinkával. Beszélgetés közben a néni elmesélte, hogy pár éve megszállt náluk két baricska, valamiféle kutatók, akik a helyi élővilágot tanulmányozták. Meg is tanult tőlük sok baricska szót, mondta lelkesen a néni, és előkapott egy kockás füzetet, mely valóságos baricska–mekele szótárként funkcionált. A néni örült, hogy végre van, akivel felelevenítheti a régen hallott baricska szavakat. Anya és Apa pedig örült, hogy a néni ennyire lelkesen beszél baricska vendégeiről. A néni nemcsak a baricskákról beszélt szépen, hanem a szurcumulokról is. Anyáékkal egyidőben szurcumul turisták is laktak a ház másik lakórészében. A néni csak „szurcumul testvéreink”-ként emlegette őket. Anyának ez nagyon tetszett. Tudta ugyanis, hogy a szurcumulok és a mekelék sokszor nem kedvelik egymást, hasonló okok miatt, mint a baricskák és a mekelék. Anya azonban hitt benne, hogy a történelmi ellentétek, múltbeli hibák szeretettel, nyitottsággal, emberséggel áthidalhatók.

Este, bár megint csöpörögni kezdett az eső, Anya rávette Apát, hogy még tegyenek egy esti sétát a faluban. Benőke nem volt annyira lelkes. Nem szeretett esőben sétálni. Anya persze minden ház előtt megállt, és minden információs táblát gondosan végigolvasott. Benőke a végére már nagyon ideges lett emiatt. – Milyen kár, hogy holnap reggel már indulunk haza! – sóhajtotta Anya. – Annyi még itt a látnivaló, egy hétig is el tudnék nézelődni! – Ugyan már! Eleget nézelődtünk! Végre hazamegyünk ebből a fura országból, ahol minden olyan, mintha legalább ötven éve megállt volna az idő! – jelentette ki Benőke.

(folyt. köv.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/32. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?