vasárnap
Nyáron majd elmegyünk Pestre, szoktuk mondani volt. Aztán vagy elmentünk, vagy nem. Egyszer meg egy kopasz copfos krisnás pénzt gyűjtött a Múzeum-körút járdáján valami alapítványnak. Nem adtunk neki.
Tavaly meg csak úgy tudtunk leparkolni Újlipótban, hogy előtte meg kellett inni egy fröccsöt. Mert hogy nem volt apró, viszont közel volt a Vidor söröző. Aztán találtam pár utcával arrébb egy parkolóudvart, és beálltam oda. Este hétig elviszem az autót, mondtam a parkolóőrnek. Azt felelte: szeretettel várlak. Egyszer meg gyalog jöttünk haza éjszaka Budáról a keletihez, a taxiban meg ott maradt a kedvenc sálam, amit még kétszáz koronáért vettem a csarnokban. Vagy háromszáz. De ha gyalog mentünk haza, hogy került a taxiba? Nem szeretem a taxit. Mindig megtudok valamit egy idegenről, akaratomon kívül.
Akkor volt az is, hogy a Rákóczin találtunk egy elhagyott kebabost. Ablaka nyitva, kebabja feltűzve, személyzet sehol. Mindenki éhes volt, aztán nekiestünk kézzel. A húshenger tetejére tűzve egy rózsává faragott paradicsom, az nekem jutott.
Mindez csak azért fontos, mert évek óta várom, hogy a havas Pestet lássam. Most meg itt egy kép róla, pontosabban a hídról, amelyiknek az a neve, Szabadság. Be van havazva rendesen.
Most jut eszembe, hogy a havas Pestet januárban láttam. Akkor már nem is várom, egy gonddal kevesebb. Havas hidakat nézni kánikulában akkor is kellemes.
Havasság, egyenlőség, testvériség!
Kép: TASR
Kizárólag online felületünkön elérhető Vasárnap-tartalom
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.