„A befogadás által gazdagabb és több leszek”

ildiko

Eltekintve a koronavírusos tavasztól, az azt megelőző három év alatt nem volt megállása Tóth Ildikónak.

Székesfehérvári anyaszínházában rengeteget dolgozott. Nemeskéri Ilonába vetített Blanche volt A Vágy nevű villamosban, a Dajkát játszotta a Rómeó és Júliában, Tasnádi István abszurd drámájában, a Kartonpapában ő a gyászoló özvegy, akinek férje halála felszabadulást jelenthetne, ő mégsem képes új tartalommal megtölteni az életét. Vendégként, a Radnóti Színházban Székely Csaba 10 című darabjában a tizedik parancsolathoz kötődő történet hányatott sorsú alanya. Ehhez jött a nyolcvanrészes Bátrak földje, amelyben a szívét-lelkét sokáig csak a fiának és az unokájának nyitva tartó özvegyet formálta meg a legfinomabb színészi eszközökkel.

 

Itt, ezen a helyen, ahol most ülünk, kőhajításnyira a Radnóti Színháztól, a város egyik legszebb és leghíresebb kávézójába törzsvendégként járt Mándy Iván, akinek egyik szeretett színésznője volt. De ezt biztosan tudja.

Most hallom először. Nem tudtam róla, hogy szeretett. Sok előadást nézett meg a Radnóti Színházban, ahol a főiskola elvégzése után négy évig tagként játszottam, de hátra nem nagyon járt be. Én nem is találkoztam vele. Bevallom, a novelláit sem nagyon ismerem.

 

A kortárs magyar írók között vannak kedvencei?

Dragomán György és Tóth Krisztina. Tőlük igyekszem mindent elolvasni. Dragománnál olyan érzésem van, mintha folyamatosan ugyanazt a történetet mesélné, ami nem baj. Márquez is ilyen volt. Tóth Krisztinával nagyjából egyidősek vagyunk. A szociokörnyezet, amellyel minden novellája átitatódik, rettenetesen ismerős. Ugyanabban nőttünk fel. Lehet, hogy ezért kedvelem. Minden novellája egy potenciális filmforgatókönyv. Egyébként nagy adósságaim vannak olvasás terén, mert az elmúlt három évben folyamatosan dolgoztam. Ha előadásom van Székesfehérváron, Budapestről az út csúcsforgalomban majdnem két óra. Próbaidőszakban havonta 25–30 napot utazom, és ha egymás után három darabba bekerülök, akkor hét hónapig ez megy. Naponta legalább három órákat töltök az autóban, és ez rengeteg időt elvesz tőlem. Fizikailag is fáraszt.

 

Pedig, hallom, született Fittipaldi.

Tényleg jól vezetek. Szerencsére szeretek is. Nem görcsölök. Odáig azonban még nem jutottam el, hogy hangoskönyvet hallgassak a kocsiban. Rádiózni szoktam, de ha próbaidőszak van, vezetés közben rendszerint a szerepem körül járnak a gondolataim. És ez az a napi három óra, amit olvasásra is fordíthatnék. Előadás után éjfélre érek haza, olyankor már nem állok neki olvasni. Tehát nagy a restanciám. De moziba és színházba sem jutottam el az elmúlt pár év alatt.

 

A Bátrak földje fél évig forgott, és olyankor is, amikor este előadásai voltak.

Egy telenovellában a történet a lelke mindennek. Eleje, közepe és vége kell, hogy legyen. A Bátrak földje kiemelkedett a futó sorozatok közül. A kiegyezés korában játszódott, jó minőségű sztorit kínált a nézőknek. A dialógok, a történetvezetés, a színészi, az operatőri és nem utolsósorban a rendezői munka, a helyszínek a legjobb produkciók közé emelték. Örülök, hogy benne lehettem. Negyvenegy napot forgattam, de a negyvenegy nap zömmel júniusra és júliusra esett. Nehéz munka volt. Amikor elkezdtük a forgatást, körülbelül kétheti anyag volt készen. Tíz epizódot olvastam végig az elején, már nem is volt időm a hatvanoldalas példányokra, hiszen folyamatosan tanulnom kellett a szöveget. Tőlem biztosan idegbajt kapott az asszisztencia, mert már szerdán érdeklődtem, hogy megvan-e a következő hét anyaga. Volt, hogy csak pénteken küldték át, és hétvégén kellett megbirkóznom a szöveggel. Akkor is, ha az harminc jelenet volt.

 

Gondolom, már a harmadik oldalon érezte, hogy ez nem akármilyen anyag.

Az első tíz részben még nem volt olyan erőteljes a karakterem. Később aztán szépen fejlődött. Maximalista vagyok, mindent a lehető legjobban akarok megoldani. Ehhez persze az kell, hogy érzelmileg tartalmas, átélhető és jól mondható legyen a szöveg. Egy gondolattalan jelenetnél nincs is szörnyűbb. Minden érzelmet meg kell, hogy előzzön egy gondolat. Történhet bármi, egy nagy érzelmi vulkánkitörés vagy akár a legkisebb, akkor is ott kell, hogy legyen egy gondolat, amely aztán szárba szökken. Egy odabiggyesztett jelenettel iszonyú nehéz bármit is kezdeni. De ha gondolatok tömkelegébe kapaszkodhatsz, s azzal egy csomó érzelmet, indulatot meg tudsz teremteni, majdnem könnyű dolgod van.

 

Mit szeret jobban, ha megtalálja a karakterben azokat a pontokat, amelyeket önmagában is lát, vagy ha semmi közük nincs egymáshoz, és úgy kell megfejteni, összerakni a figurát?

Mindkettőt szeretem. Az ember maga a világmindenség, az univerzum leképezve. Nincs belőle több. Egyedüli példány. Épp ezért mindent magában hordoz. De hogy milyen környezetben, milyen kultúrában, milyen szülők gyermekeként nőtt fel, annak függvényeként lesz dominánsan ilyen vagy olyan. Egy szerepformálás során az a feladatom, hogy mindent ki tudjak bányászni magamból. A rossz tulajdonságokat ugyanúgy, mint a legjobbakat. Nekem az is jó, ha egy szerepben azt érzem, hogy na, ezt nekem írták, hiszen én is majdnem ilyen vagyok, de ugyanolyan kihívás, kaland, izgalom, ha azt mondom, hogy Úristen, ez egyáltalán nem hasonlít rám.

 

Pihent egy nagyot, miután végzett a Bátrak földjével?

Két hétre elmentünk Erdélybe, a férjem családjához, rokonaihoz, augusztus végén pedig már a színházban próbáltam. A nagy maraton január közepéig tartott. Sok volt, nagyon sok. Ha az augusztusom nem lett volna félig szabad, a fáradtságtól összeomlok.

 

Milyen sorozatokat nézett fiatalabb korában? A Tenkes kapitányát, A fekete várost, Abigélt?

Igen, ezt mind láttam. Az Onedin családot rettenetesen szerettem.

 

A hetvenes évek kiváló angol sorozata volt.

Anyu elég szigorún nevelt bennünket. Kiskorunkban nem nagyon engedte, hogy tévézzünk. Még az Onedin családért is harcolnom kellett, hogy kedd esténként megnézhessem, pedig akkor már gimnazista voltam. A feltétel az volt, hogy másnapra mindennek készen kellett lennie, kilenc után pedig irány az ágy! Simon, a fiam már a szemembe nevetne, ha egy filmre azt mondanám neki, hogy ezt nem nézheted meg. Próbálkoztam vele, nem volt értelme. Mi nagyon más világban nőttünk fel.

 

A Bátrak földjét bizonyára Simon is végignézte.

Nem. Pedig nézhette volna. Tizenhét éves lesz. Tizenegynél korábban nem nagyon lehet ágyba dugni. Nem is kell talán. Ha kidől, kidől. Aludni fog. Úgy nőtt fel, hogy tudja, apukája, Domonkos László játszik a Barátok köztben, de azt sem nézi. Amikor mi tévézünk Lacival, Simon már alszik. A tévézés lavinája az ő életében nyolcadikos korában kezdődött. Letöltött filmeket nézhetett. Akkor ezt még tudtuk irányítani. Mára ez a szabály is teljesen szertefoszlott.

 

Színpadon és filmen is megtalálják az anyaszerepek.

Ez a koromból is fakad. Már elkerülhetetlen. Elmúltam ötvenéves. Már nem a fiatal szerelmest játszatják velem. Az arcomon az élet. Ráivódik. Még meg sem szólalok, de már közvetít valamit. Üzen. Egy aluljáróban tízből tíz ember szólít meg, hogy akar valamit. Engem mindenki megtalál. Anyatigris a fejem. Ennek nemcsak hátrányai, előnyei is vannak a szakmában. Csakhogy én sokkal többet gondolok a színművészetről, minthogy ez a hátrányommá váljon. Filmben ennek olyan szempontból van nagyobb jelentősége, hogy megjelenik az illető, még semmit nem csinál, meg sem szólal, csak van, de már az is hordoz, sugároz valamit. Ebből szeretem kibillenteni magam, ha tudom, csak nem mindig sikerül. Egy csomó helyzetet ugyanis nem én teremtek meg, hanem csak belépek a szituációba. Amikor elolvastam Székely Csaba darabját, a 10-et, azonnal tudtam, hogy én ezt csinálni akarom. Minél többet foglalkoztam vele, annál több dolog jutott róla az eszembe. Különböző élettörténetek. Tetszett a darab mozaikszerűsége is, hogy az ember életútja mindig tartogat valami újat, soha nem a saját történetében záródik le, hanem később. Az én történetem meg eleve azzal kezdődik, hogy a néző már tudja, meg fogok halni.

 

Vilmányi Benett játssza a fiát, aki intézetben nevelkedett, Asperger-szindrómás gyerek.

Ő nyitja a darabot, ő az 1-es, az első történet, abban ő a főhős. Mélyebb kapcsolatba nem kerültünk, mert az anyagon keresztül erre nem volt lehetőség. Az egyik legszerethetőbb figura az övé, és ezt csodálatosan képviseli. Nagyon jól áll neki, hogy a szeretet és az elfogadás által éli meg az életet. Példaértékű, hogy így áll hozzá mindenhez. Naivan, tisztán, egyszerűen.

 

A Kartonpapában Kovács Tamás alakítja a fiát.

Egyetemista volt, amikor bemutattuk a darabot, azóta Rómeót is eljátszotta, ott pedig én voltam a Dajka. Úgy nem léphetek színpadra, hogy előtte nem találkoztam a kollégáimmal. Ezt már a pályám elején megtanultam. A székesfehérvári színház épülete olyan nagy, hogy a harmadik emeleten a büfé, általában ott szoktuk üdvözölni egymást. De ha előadás előtt nem jutunk fel, akkor már csak a takarásban, közvetlenül a színpadra lépés előtt borulunk egymás nyakába. Ez történt legutóbb is. De volt, aki megkérdezte, hogy születésnapod van? Nem. Engem ennyire szeretnek, mondtam boldogan.

 

A Bátrak földjében Csizmadia Imrét, a fiát, a rokonszenves zsandárhadnagyot Bárnai Péter formálta meg.

Alaptermészetem a kíváncsiság. Szakmai kötelességem is, hogy kíváncsi legyek a nálam fiatalabb kollégára. Amikor én kezdtem, nekem is jólesett, ha akár bújtatottan, akár láthatóan figyeltek rám, támogattak. A jelenlétemmel, a munkához való viszonyommal, a felkészültségemmel lehetek példa a fiatal kollégák szemében. Nekem már az is tanítás volt, ha éreztem, hogy valaki érdeklődve figyelt. Gőgből, kevélységből, tudáshatalomból nem lehet közelíteni senkihez. Az olyan híd, ami nem tartós. Péterrel is nagyon jól dolgoztunk együtt. Nem vagyok bratyizós, de távolságtartó sem. Cinkosnak kell lenni. Arra mindig vevő vagyok. Figyelek. Egymásból dogozunk. Nem lehetek rosszban a partneremmel. A befogadás által gazdagabb és több leszek. Nagyon vigyázok arra, hogy a fiatalok ne érezzék azt, hogy megközelíthetetlen vagyok.

 

Volt egy szakasz a pályáján, amikor elég visszavonultan élt. Most nagyon jó helyzetben van. Csupa értékes munka kötődik a nevéhez.

Igen, én is úgy érzem, hogy most minden együtt van. A művészet gyönyör. Terápia. Mankó. Energia. Kreativitás. Közös gondolkodás. Nem sikerhajhászás, miközben nekem is jólesik, ha díjaznak vagy megismernek. Képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy ez nem fontos. De ha csak ez válik céllá, abban visszásságot érzek. Az úgy mégsem normális.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/30. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?