Szombatolás a csarnokban

Valahogy úgy szokott ez kinézni, hogy az ember felkel szombaton reggel, szombat délelőtt, vagy szombat délben, ezt már eldönti ő maga. Fogja magát, és beközlekedik a belvárosba, ha meg belvárosi, csupán csak átcsoszog a csarnokba. Hogy minek? Ezt még sokszor ő sem tudja, azt viszont igen, hogy innentől a szombatját már nem lehet elrontani.

Zongoraszóra piacozni jó

A csarnok előtti téren (újabban Bársonyos forradalom tere) már zajlik a szombatolás, háromféle embert találhatunk itt. Az egyik a csarnokba igyekszik befelé, a másik a csarnokból igyekszik kifelé, a harmadik pedig ücsörög vagy ácsorog a téren, lakókocsis palacsintát csináltat magának, egyik kezével régi bakelitlemezt válogat, másikkal megmenti a gyerekét a szökőkútba eséstől. Vagy csak áll vagy ül vagy beszélget, vagy nem csinál semmit. Beballagunk a csarnokba, a bejáratban nénikék árulják a csipkebogyót, mezei virágot, cickafarkat, vagy más gyógynövényt, mikor minek van szezonja.

Először körbe megyünk a földszinten, megnézzük, ki van itt, ki hiányzik. A hátsó traktusban régi székek és asztalok, meglett korú belvárosi hölgyek és urak vidám társaságokba verődve hörpölgetik a délelőtti borocskájukat. A csarnok hátsó részében levő bárból áthallatszik a zongora hangja – panyi Helena minden szombat délelőtt játszik. Zongoraszóra piacozni jó. Itt a holland sajtos ember, megint sorba kell állni nála, de megéri, mert a sorban állás közben apró sajtkockákat lehet kóstolni abból a 128 féle sajtból, amit hozott. Aki nem fogpiszkálóval veszi el a kóstolót, arra a holland sajtos ember rászól, és jól teszi. Szarvasgombás Goudát és Old Rotterdamot veszünk, megkóstoljuk a pecorino romanót és a három hónapos kecskesajtot. Megyünk tovább, a szódás pultnál Patrikkal csináltatunk egy gyümölcsdarabos szörpöt, aztán megyünk fel a karzatra, a bolhapiacra. A szakállas bácsi a Virág utcából könyveket árul, a tőrös bácsi bajonetteket meg bicskákat, a perzsa szőnyeges ember szövött táskákat, néhány gyerek meg a saját, kiszuperált játékait. Sajnos nincs itt a néni, akitől tavalyelőtt nem vettem meg azt a német feliratú hímzett régi konyhai falvédőt, azóta is bánom, remélem, jó helyre került. Megállni másfél percre, és a korlátnak dőlve nézni, ahogy a földszinten kavarog a nép – talán ez a folyamat legkellemesebb része.

Erőre kapunk

Leballagunk a lépcsőn, a kolbászos- meg a kávésstand közt átmegyünk az oldalfolyosóra, az Oázisba. Az Oázis (államnyelven Oáza) tulajdonképpen egy szobanövény-menhely, amelyhez tartozik egy mini fazekasműhely. A menhelyre bárki beadhatja elajándékozandó vagy gyengélkedő szobanövényét (átültetik, kipofozzák), a műhelyben pedig kerámiakészítő kurzusokat tartanak – még egy mini égetőkemencéjük is van. De mi most nem ezért tévedtünk be ide, hanem mert szombatonként teakóstolóval várják a piacozókat. Három méter hosszú, nyers tölgyfa lapon szétpakolva az apró csészék, az asztal körül néhány fotelmatuzsálem – ezekbe süppedve hallgatjuk a teás ember történeteit. Most grúz teákat kóstolunk, magyarázza Majo Mazag a Grössling utcai teázóból. A szovjet időkben Grúziában is elkezdtek teaültetvényeket telepíteni: a Kaszpi-tenger klímája kedvezőnek bizonyult, a grúz tea pedig nemcsak az orosz szamovárokba jutott el, hanem Közép-Európába is. A dicső szovjet éra lecsengésével viszont a grúz teaültetvényeknek is harangoztak, nagy részüket mára visszavette a természet. Meglepő módon éppen ez vitte jó irányba a történetet, az elhagyott ültetvényeket ugyanis nemrég felfedezték olyan teaértők, akik rámutattak, hogy a félig elvadult cserjékről is szüretelhető tea, annál is inkább, mivel a terület évtizedek óta mentes a műtrágyától és a permetszerektől. Ők már nem a klasszikus fekete teás feldolgozási módszerekkel dolgoznak, sokkal lágyabb ízeket képesek előcsalogatni ezekből a teákból. Ilyenekből kóstoltunk az Oázisban vagy háromfélét, és bizony erőre is kaptunk rendesen. A következő héten japán szencsákat lehet majd kóstolni.

Száztíz éves épületben

Vissza a piacra, mert listával is készültünk azért, vagy ha nincs lista, úgy is tudjuk, mit viszünk, amit mindig. Bélától zöldséget, Zolitól tökmagot meg almát, télen zoboralji édes krumplit. Sietünk picit, mert ebédre haza szeretnénk érni. Aki nem siet haza főzni, mert a csarnokban akar ebédelni, az megteheti Azimnál, ehet nála egy jó afgán rizses húst. Sorba kell állni a kalácsos embernél is, a kenyeresnél szerencsére nem. Van szigetközi méz, bögellői tojás, és újabban szalkai mangalicasonka is. Pozsonyi meg modori bor, továbbá Matyi barátunk kézműves sörei, amelyek itt készülnek, a csarnok pincéjében. A sör annál jobb, minél kevesebbet utazik, mondják a csehek. A csarnok sörei ilyen szempontból elég jó paraméterekkel rendelkeznek, hiszen a pincéből csak a földszintig utaznak, ahol az épület Kalapos utca felőli sarkán működő, Ernőhöz címzett csapszékben (Výčap u Ernőho) fel is szolgálják őket. A hely neve onnan ered, hogy az 1910-es években itt működött Dworak Ernő A fehér galambhoz címzett fűszerboltja. Akkor még nem csak a csarnok, hanem az előtte levő tér is telis-tele volt árusokkal. A vírushelyzet utáni első piacokon néhány standot kitettek az épület elé, hogy meglegyen a kötelező távolság. Néhány árus elmaradt, de a zöldségesek terményeit a karantén hetei alatt rendelésre kiszállították. Aki későn rendelt, annak nem is mindig jutott.

A csarnokot egyébként éppen 1910-ben adták át, és 1960-ig működött rendeltetése szerint. Akkor a Szlovák Televízió raktára lett. Az 1990-es évekre az épület állapota leromlott, úgyhogy csak egy átfogó felújítás után sikerült megnyitni 1998-ban. Viszont ez is csak tíz évig bírta, aztán ismét bezárták. 2013-tól kezdtek ismét piacokat tartani benne, de csak szombatonként, a hét többi napján rendezvényeknek ad otthont. Aki meg nem hozott magával táskát, pár euróért vehet a bejáratnál szatyrot, amelyre rá vannak nyomtatva a csarnok árusainak portréi. Vagy csak a logó meg a felirat, hogy „Trh – Piac – Markt.” Vagy csak a logó meg a felirat, meg egy kolbász. Otthon aztán, ha kérdezi a feleség vagy a férj, hogy kitől vetted ezt a paradicsomot, drágám, meg tudja mutatni, hogy ettől az embertől, személyesen. Következő héten aztán már együtt mennek.

Káposztásokat keresnek

A piac ismert és megszokott árusai mellett a kínálat egy része folyamatosan változik. Vannak, akik a kezdetektől járnak, és nagyon közkedveltek, egyesek máshol is próbálkoznak, közben egy időre kipróbálják a piac közönségét, magyarázza Petra Molnárová, a vásárcsarnokot működtető szervezet (Aliancia stará tržnica) munkatársa. „Folyamatosan keresünk új termelőket. Jelenleg főleg olyanokat, akik savanyú káposztával, csalamádéval és egyéb savanyúságokkal foglalkoznak.” A káposztásstandnál bizony mindig nagy a sor. Keresnek ezenkívül zöldség- és gyümölcstermesztőket, olyanokat, akik természethű módon gazdálkodnak. A termelők munkáját Petra évek óta nyomon követi. Meglátogatja őket otthonukban, a csarnok rajongóinak közössége pedig a közösségi médiában megnézheti a fotókon, hogy igen, ez az a fólia, ahonnan az uborka vagy a paprika származik. Ha valaki különleges finomságokat készít, azt is szívesen látják, persze csak a csarnok feltételei mellett. Az elvárások közt szerepel például, hogy ideális esetben minden szombaton, de legalább minden második szombaton ott kell lenni a piacon, hiszen a vásárló, ha megkedvel egy terméket, számol vele, hogy következő szombaton is a csarnokban találja.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene