Átértünk

A kép 1968 áprilisában készült, a Tottenham elleni bajnoki meccsen, amikor Emlyn Hughes borzalmasnak tűnő sérülést szenvedett: a tréner maga ment be érte a pályára, hogy játékosa mielőbb szakszerű orvosi ellátást kaphasson. Hughes bal sípcsontján letolva a sportszár, bőrén – ez még a fekete-fehér fotón is jól kivehető – patakokban folyik le a sáros vér.

Bob Paisley – aki a csapat fiziote­rapeutájából lett edzőlegendává – ekkor lassan ötven, Hughes a kezdő tizenegy legfiatalabbja a maga 21 évével. Mindaz pedig, ami nem leírható, ott csorog a képen. A vér meg a sár. Paisley kezei, amint megtartanak és biztonságba helyeznek. Hughes jobbja, amint bizalommal öleli át a vállat, amely egymaga cipeli a csapatot, a klubot, meg még sok ezernyi ember álmát, félelmét és vágyakozását.

Erre vágytam, amióta 1996-ban felültem a futball nevű lélekvesztőre: hogy valaki emeljen fel, tartson biztosan és vigyen át.  Erre vágyunk mindannyian, csak hát a futballban, ami (olykor sajnos, olykor pedig szerencsére) az élet leképeződése, kevés az erős váll, még kevesebb, aki hajlandó érted bemenni a pályára akkor is, ha pillanatnyilag semmi hasznodat nem veszi. Lehet aztán persze, hogy valójában az élet a futball leképeződése, és nem pedig fordítva, úgyhogy a biztonság kedvéért ezt a képet bekereteztem és kiraktam a falamra, hogy mindig szem előtt legyen.

Huszonnégy éve ülök a lélekvesztőn, és mondhatom, ez idő alatt a hánykolódásnak az összes lehetséges formáját kitapasztaltam. Voltak évek, amikor tutajnak is bajosan volt nevezhető a tákolmány, amelyen a túlpartra kellett volna vergődnünk. Akadt, amelyben olyan viharok tomboltak, hogy tán sosem tetszett olyan távolinak a cél, mint akkoriban. És átéltem olyanokat is, amikor karnyújtásnyira volt csupán a kikötő, de az utolsó pillanatban másfelé sodort bennünket az áramlat.

És most itt ülünk a parton. A túlsón. Kikötöttünk.

Nem tudtam elképzelni, milyen lesz. Ahogyan a (számomra) első BL-győzelmünkkor is azzal telt az ünneplés, hogy szoktam az érzést, most is csak úgy vagyok, mint aki arra vár, hogy nála tapasztaltabbak mondják meg, pontosan hogyan is kell, mit is kell.

Vannak persze számok, eurók meg percek meg passzok, kilométerek és százalékok. Nézegetjük őket, elemezgetjük, érti is az ember, hogy mit miért. De közben valahol mélyen meg tudja, hogy a statisztikai adatok csupán a fotó körvonalait adják: az igazán lényeges dolgok meg kicsit akár el is mosódnak exponáláskor. Nélkülük mégsem teljes  kép.

Mint a sípcsonton folydogáló vér és sár. A mezeink alatt lüktető akarat, az izzadó tenyérrel szorongatott sálak, a gyűrött repülőjegyek, a kínkeservvel összespórolt tévé-előfizetés, a számolatlan könnycsepp, amelyeket titokban ejtettünk, hiszen minket senki ne lásson gyengének akkor se, ha már a szívünk se érti, hogy „majd jövőre”.

Ekkor kell a kéz, ami megragad és felemel. Ekkor kellenek a Paisley-k, Shanklyk és Kloppok, akiknek megbír a válluk, akármilyen sok év súlyát cipeljük is magunkba kövülve. Az emberszerű óriások, akik értik a számok nyelvét – de beszélik a szívét is.

Szóval ülök a parton, kikötött a komp.

Átértünk végre.

Jó itt.

Csepelyi Adrienn