Könyvsorsok: Baudelaire virágai

Ebben a köztes időszakban A romlás virágai egy illusztrált példányát könyvtárból vettem ki, mert halványan – és az Egy dög című remekműnek köszönhetően – emlékeztem még rá a tanulmányaimból. Delejező hatású volt. Elolvastam a klasszikus fordító triász (Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) munkájának minden sorát, de a Lázadás ciklus volt akkoriban az, ami a leginkább magával ragadott. „Ábel faja, egyél, igyál és / aludj: rád isten kegye hullt; // Kain faja, utad a sár és / sárban dögölsz meg, nyomorúlt!” (Szabó Lőrinc ford.) Ilyesmik; és a Spleen-versek érzékletes szubjektumleírásai.

A könyvtári példányt visszavittem, de közben sikerült megvennem antikváriumban A romlás virágai 1943-as kiadását (Révai), melyben Théophile Gautier legendás esszéje is olvasható. Érdekes egybeesés, hogy éppen akkor, 1988-ban jelent meg Korompay H. János Műfordítás és líraszemlélet: Egy félszázad magyar Baudelaire-értelmezései című könyve, amelyből megtudtam, hogy a francia költő versei közül jó néhány a magyar műfordítói hagyomány részét képezi, ugyanis Babitsék előtt mások is próbálkoztak A romlás virágai bizonyos részeinek átültetésével. Mindez felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem felkutatni a régi Baudelaire-kiadványokat, és mire felvettek az egyetemre, már egész szép gyűjteményem volt. Akkoriban Az utazás volt a kedvencem.

A francia szimbolizmusról és A romlás virágairól (1857) sok mindent elolvastam, de a Baudelaire-hez való kötődésemhez nagyban hozzájárult a költő életrajza is. Meglehetősen sok legenda maradt fenn a mesterről, az akkori párizsi művészvilágról, az ópiumevők klubjáról, a polgárpukkasztó viselkedésről, a költő magánéletéről, de ezek mellett a hihetetlen figyelemmel készült verseskötet munkálatairól is. Sok anyagom gyűlt össze, és ezek felhasználásával játszva megtartottam egy előadást Baudelaire-ről a felvételi előkészítőn. Aztán 1991-ben több minden megváltozott ebben a történetben, mert felvettek az egyetemre, és vele egy időben megjelent az opus Tornai József új fordításában, A rossz virágai címmel. (Ebből a mai napig őrzök egy dedikált példányt.)

Az egyetemen Baudelaire költészetéről, pontosabban a Les Fleurs du Mal kompozíciójáról (és annak változatairól) írtam az első szemináriumi dolgozataimat Horváth Iván kurzusaira, és ezeknek köszönhetően találkozhattam Korompay H. Jánossal, majd Fried Istvánnal is; Bárdos László líraóráira Baudelaire-t fordítottam; Zemplényi Ferenc komparatisztika stúdiumán pedig A rossz virágai fordítástörténetéről adtam elő. Összességében elmondható, hogy Baudelaire költészetén keresztül kerültem kapcsolatba a filológiával és az irodalomtudománnyal. A szaktanulmányok alapján tökéletesen világossá vált, hogy korszakfordító verseskötet, amelynek egyes darabjai, de a könyv egésze is megkerülhetetlen az irodalomtörténettel foglalkozók számára. És hogy miért az.

Baudelaire költészetében a lírai én belső tájainak, a látomásszerű képalkotásnak és a fantázia kiemelt szerepének az a következménye, hogy a versek nehezebben vonatkoztathatók a valóság valamely konkrét elemére, illetve a beszélő életszerű alakjára. (Így nem véletlen, hogy – mint vonatkoztatási keretnek – megnő a verseskötet kompozíciójának a szerepe is.) Mivel A rossz virágai nyelve olykor erőteljesen elvont, illetve nincsenek meghatározott vershelyzetek, a költői én mintegy a szimbolikus összefüggések mögé húzódik. Például a Kapcsolatok vers természeti, illetve különös hangulatokra és érzéki benyomásokra vonatkozó képei sejtelmes, rejtett összefüggéseket sugallnak, a költő teremtő képzeletének pedig az összefüggések feltérképezése volna a teljesítménye. De a „jelképek erdeiben” el is lehet tévedni.

Ezenfelül Baudelaire költészetének legjellegzetesebb hangulata egy sajátos, a közönyhöz és az unalomhoz hasonló dekadens állapot, amelyet a szövegekben a „spleen” szó jelez, és ami összefügg az én-központú orientáció összeomlásával, a saját emlékezet uralhatatlanságával. Ennek a látásmódnak a fő jellegzetessége a világérzékelés múltbelisége, ami azt sugallja, hogy a vers mint ábrázolás vagy kifejezés nem eshet egybe azzal, amit reprezentál. Kulcsár Szabó Ernő doktori óráin sokszor elemeztük ezt a problémát a Spleen II vers professzionális olvasatai mentén. Ebben a híres költeményben az én sikertelen identifikációs kísérleteinek az idővel és az emlékezettel való összefüggésére láthatunk egy példát („Emlékem több, ezer évnél is több teher”), mivel az azonosítások sorozatát a klasszikus modern költészet egyik leggyakoribb szimbólumával, a szfinx alakjával való időtlen tárgyiasulás váltja fel.

Nincs olyan egyetemi félév, melyben immár oktatóként ne emlegetném valamilyen összefüggésben Baudelaire költészetét. Az évek során tudomásul vettem, hogy a hallgatók inkább regényeket olvasnak, a szimbolista nyelv pedig idegen vagy bonyolult a számukra. Mégis mindig akadnak olyanok, akik szívesen olvassák Baudelaire-t, néha egészen meglepő kontextusból kiindulva. A költő verseihez eljuthatunk a vámpírirodalom, a darkos beütésű szubkultúrák vagy a depresszió és a függőség tanulmányozása felől is. Vagy egész egyszerűen olykor ráérezhetünk egy-egy hangulatra; nekem például mostanában sokszor eszembe jut Baudelaire Spleen IV. verse, amikor fáj a fejem. „És dobszó és zene nélkül haladva hosszú / egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át, / zokog a tört Remény, és a zsarnoki Bosszú / koponyámba üti fekete zászlaját.” De hogy ez miért mindig Szabó Lőrinc fordításában ugrik be, annak alighanem valahol a múltamban lehet a magyarázata.