Törekszem rá. Ezt a szót valahogy mindig ilyen formában használjuk. Törekszem valamire, valamerre, arra, hogy jobb legyen, hogy előrevigyen, hogy elfelejtsem.
Főnévi alakjában ritkábban használjuk, méltatlanul elhanyagoljuk, pedig szépségeket rejt magában, s ha közelebbről megvizsgáljuk, megtaláljuk benne a valódi célt, a törekvés célját. Azt hisszük, jól tesszük, ha törekszünk. Szebbre, jobbra, olykor az akarat energiáját tesszük mellé, s nem vagyunk restek azonosítani a törtetéssel sem. Erősnek, hitelesnek érezzük ezáltal magunkat, majd a végén azt mondjuk, kitartóak vagyunk, és megveregetjük a saját vállunkat. És ez rendben is van. Egészen addig, amíg meg nem nézzük közelebbről. A törekvés ugyanis magában hordozza a fent leírtakat, de ha a valódi értelmének megértésére törekszünk, át kell tekintenünk a túloldalra. Ennek az érzésvilágnak a túloldalára, s akkor megpillantjuk törekvésünk időbeliségét. Azt a horizontot, ahol felsejlenek a múltbeli törekvéseink, s a jövőbeliek. Mert mindaz, amit a fenti energiával hozunk létre, ott, azokban a síkokban történik. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, feltárul előttünk a törekvés valódi ideje, vagyis nem más, mint a jelen pillanat. Mert törekedni csak ebben a pillanatban tudunk, s csak úgy érdemes, ha átengedjük az elfogadás szűrőjén.
Ha nem állsz ellent a jelent pillanatnak, és elfogadod (a törekvésed), akkor valóban tiéd lehet az, amire törekszel.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.