A párizsi nő

sztárunk

Kínos pillanat volt. Varga Veronika nevét Pierre Richard szájából hallottam először. A világhírű filmszínész, a francia mozi legendás kétbalkezese egy tehetséges magyar színésznőt ajánlott a figyelmembe.

Elszégyelltem magam. Miért nem ismerem őt, hogyan kerülhette el a figyelmemet, volt ő egyáltalán magyar színésznő, vagy Veronika Vargaként a francia mozi felfedezettje? S milyen az élet? Már másnap Tóth Barnabás Oscar-jelölt Akik maradtak című filmjében láttam, és rögtön utána az is kiderült számomra, hogy a Pierre Richard-ral forgatott A kígyó előtt Philippe Noiret partnere volt a Párizs királyában.

Egy angyalföldi lány a Szajna partján?

Huszonhat éve, hogy lehorgonyoztam Franciaországban. Ma már boldog vagyok, de voltak nehéz időszakok is. Sok minden történt velem. Az, hogy más országban fogok élni, nem volt a terveim között. A színészet rögeszmémmé vált. Azt mindenképpen meg akartam tartani.

Párizsban, francia nyelven?

Brüsszelben, ahol két évet töltöttem. Ott jelentkeztem a színművészetire, de nem gondoltam, hogy felvesznek. Itthon, a gimnáziumban négy évig tanultam franciául. Brüsszelbe azért mentem, hogy még jobban elsajátítsam a nyelvet. Gyerekekre vigyáztam. Egy nagyon gazdag kerületben laktam, ahol mindenki kocsival közlekedett, én meg gyalogosan. Az első néhány hónap nagyon nehéz volt. Döntenem kellett: vagy megpróbálom jól érezni magam, vagy hazamegyek. Maradtam. Abban a nagyon előkelő kerületben megismerkedtem néhány korombeli fiatallal, és kezdtem kivirágozni. Ez még a rendszerváltás előtt volt, 1988-ban. Egy hónapom telt el azzal, hogy bejártam a konzulátusra, hogy megszerezzem a vízumot, amivel ott maradhattam, tanulni. A konzulátustól aztán megkaptam egy osztálynyitó tanár telefonszámát, megbeszéltem vele egy találkozót, és elmondtam neki, hogy felvételizni szeretnék. Mutattam neki pár jelenetet, mire mondta, hogy ad mellém egy frissen végzett színészt, aki a hátralevő négy nap alatt felkészít a felvételire. Amikor kiderült, hogy felvettek, itthon a szüleim pánikba estek, hogy miből fogom én ezt finanszírozni. Volt munkám, tanulhattam. A második évben a tanáraim azt tanácsolták, mindenképpen próbáljam meg Párizst. Nyolcan jelentkeztünk Brüsszelből, kettőnket vettek fel. A fonetikatanárom hangonként átvette velem az anyagot, hogy ne legyen akcentusom. Mint megtudtam: a második legmagasabb pontszámmal vettek fel. Én voltam az egyetlen nem francia nyelvű.

Új ország, új közeg. Nem rettent meg?

Nagyon fáradt voltam, hiszen volt olyan hétvége, hogy harminckét órát dolgoztam. Étteremben szolgáltam fel, fizikailag teljesen kimerültem. Egy év szabadságra akartam menni és Brüsszelben befejezni a színművészetit. De mindenki biztatott, hogy ne adjam fel, irány Párizs! Így érkeztem meg egy városba, ahol senkit nem ismertem. Reggel tíztől este tízig lefoglalt az iskola, anyagilag nehéz volt, de azt csináltam, amit szerettem. Az első év végén három filmben kaptam szerepet. Elsőként a Párizs királyában. Ültem egy teraszon a csoporttársaimmal, és megszólított egy casting director, hogy szeretné, ha elmennék egy válogatásra. Hallott rólam.

Egy kelet-európai lány a franciák között. El tudom képzelni…

Nem volt gond. Egy kulturális emigráció után azonnal befogadtak. Egyetlen ferde tekintetet nem kaptam. Nagyon hálás vagyok Franciaországnak. Attól a naptól fogva, hogy betettem a lábam Párizsba, engem ott szeretnek. A forgatás csúszott hat hónapot. Amikor elkezdtük, már másodéves voltam a főiskolán, és megkaptam az Emily Muller címszerepét. Azt a filmet húsz országban vetítették. Még most is minden héten kapok levelet valahonnan a világból. Nagyon sok díjat nyert a film, Franciaország legjobb rövidfilmjeként emlegetik. Körülbelül négyszáz jelölt közül választottak ki a feladatra. Emily elmegy egy castingra, s bár nem színésznő, ő kapja a szerepet. Az életem tapad ehhez a filmhez.

S mi lett a Párizs királyával?

Kilencvennégyben végeztem, a film egy évvel később jött ki. Egy kelet-európai lányról szól, aki beleszeret egy bulvárszínészbe. Őt játszotta Philippe Noiret. A tenyerén hordozott. Elvitt egy hétre a tanyájára, még a forgatás előtt.

És a harmadik szerep?

Az egy tévéfilm volt az Arte csatornán. Annak a rendezője lett a férjem, a két lányom édesapja.

Sima út, semmi zökkenő. Egyenesen ível felfelé.

A nehéz periódus ezután jött. Elvégeztem a főiskolát, együtt voltam a férjemmel, és rájöttem, nagyon nehéz lesz visszajönni. Én Magyarországon akartam színésznő lenni. Ráadásul egyedüli gyerek vagyok, kötődöm a szüleimhez, Budapesthez. Itthon énekeltem, néptáncoltam, tájszólásokat gyűjtöttem. Úgy éreztem, csapdába kerültem. Menjek haza, Budapestre, vagy maradjak Párizsban? Hat évig tartott ez a köztes állapot. Kilencvenötben csináltam egy darabot az avignoni fesztiválon, és akkora sikere volt, hogy onnantól kezdve rengeteget játszottam színházban. A Le Monde főoldalán írtak rólam. Nem sokkal később már Phaedrát játszottam. Addig úgy éreztem, soha nem fogok otthonra találni Párizsban. De nagy erőfeszítésembe került, hogy meglegyen az otthonérzetem.

Mi változtatott a helyzetén?

Hogy megszülettek a lányaim. Az egyik tizennyolc, a másik tizenhárom éves. Mindketten jól beszélnek magyarul, a nagylányom érettségizett is magyarból. Francia–angol nyelvű középiskolában ritka nyelvként vette fel a magyart. Ő most Angliába megy tanulni, a kisebbik most kezd el magánórákat venni magyarból. Kétlakiak lettünk. Hol Párizsban, hol itthon lakunk. A férjem már forgatott is Budapesten. Nekem is nagyon hiányzott az itthoni munka.

A magyar film.

A kiteljesedés. Tavaly egész nyáron itthon forgattam. Egy nő igaz története címmel csináltunk egy féldokumentumfilmet Iványi Marcell rendezésében. Egy undok tanítónő vagyok az Akik maradtakban, egyetemi igazgatónő az Űrpiknikben, amelyet Badits Ákos rendezett. Sci-fi komédia. Mint hal a vízben, úgy lubickoltam a szerepben. És volt egy drámai alkotás is, az Újjászületés, Dombrovszky Linda filmje. Az nehéz forgatás volt. Este héttől reggel hétig mínusz tizenkét fokban. Gulág-történet, félig fagyott foglyokkal. Van köztük egy magyar kisfiú, aki az édesanyját szólítgatja. Ott áll mellette egy német katona, ő hív oda hozzá mint vöröskeresztes magyar védőnőt. Egy gyöngyszem ez a film. Nagyon szeretem.

Egyetlen magyar színésznőt ismerek – mondta Pierre Richard –, ő viszont nagyon tehetséges.”

Pierre Richard nagyon kedves ember. Már új életet él. Nem forgat vígjátékokat. A férjem rendezésében, A kígyóban is olyan figurát játszik, hogy az egyáltalán nem megszokott tőle. Közvetlen, figyelmes, jó humorú ember.

Forgatott Bruno Cremerrel is.

A Maigret felügyelőben. Színházban is játszottunk együtt, a Próba után című Bergman-darabban.

Éric Barbier, a férje hogyan éli meg, hogy a feleségét hirtelen Magyarországon is felfedezték?

Egyelőre furcsa neki. Mostanában ugyanis többet vagyok Budapesten, mint Párizsban, s ezzel minden megbolydult körülöttünk. Eddig nagyon stabil családi életünk volt. Mindenkinek hiányzom, ha nem vagyok otthon, Párizsban. És egyre rendszertelenebbül járok Budapestre, és egyre több napra, ami még új a családnak. Meg kell szokniuk. Örülnek, mindenben támogatnak, csak fura nekik, hogy nem vagyok velük. Eddig mindig otthon voltam, most meg jövök-megyek. A két lányom megszületése után egy ideig nem is dolgoztam. Sokat voltunk együtt. Jelenleg más a helyzet.

A férje mennyire lett magyar azóta, hogy együtt vannak?

Hat hétig itt forgatott Budapesten, Charlotte Gainsbourg-ral. Erősen és őszintén kötődik Magyarországhoz. Imád itt lenni. A lányok viszont már felróják neki, hogy még nem tanult meg magyarul. De egy franciának nagyon nehéz a mi nyelvünk.

S egy magyarnak a francia?

Tizennégy évesen én már azt bizonygattam az osztálytársaimnak, hogy a francia a legszebb nyelv a világon. De ha azt mondták volna, hogy én Párizsban fogok élni, sorra kinevetem őket.

Magyar nőként milyennek látja a franciákat?

Nem akarok politikáról beszélni, de azt kell, hogy mondjam, Franciaország eszméletlenül nyitott a világra. Itthon nem ezt tapasztalom. Egyre zártabb az ország. Ezen a téren, úgy érzem, én már máshova tartozom. Vagy abban, ahogy öltözöm. A párizsi nők ízlése gyorsan rám ragadt. Itthon, amikor tizenhat évesen rockzenekarban játszottam, és klubokban léptünk fel három-négyszáz ember előtt, hosszú fekete szoknyát hordtam fehér csipkés alsószoknyával és nagy bakanccsal. Azt a stílust én találtam ki magamnak. A párizsi nőkre a kifinomult elegancia jellemző. Ők azt vallják, hogy mindenkiben van valami szép, és azt hangsúlyozzák ki az öltözködésükkel.

Vannak pillanatai, amikor haragszik Párizsra?

Nincsenek. Nagyon megszerettem a várost. Nem messze lakunk az Eiffel-toronytól, igazán szép helyen.

Sokan azt mondják, Párizsból néha ki kell mozdulni, mert az utolsó csepp energiáját is kiszívja az embernek.

Én ezt sosem érzem.

Olyan erős volna?

Állítólag igen.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/23. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?