A bölcsek tudják, hogy életünk nem csupán annyi, amennyit a földön leélünk. Döntéseinkkel, életvitelünkkel akár több száz évig is maradandót alkothatunk. A régen itt élő elődeink keze munkája és szívdobbanása befolyásol bennünket, még ha nem tudatosítjuk is ezt.
A transzgenerációs hatások olyannyira mélyen gyökereznek, hogy néha megismételjük elődeink egy-egy élethelyzetét, vagy hasonlóan viselkedünk, mint az ükapánk, akit személyesen nem is ismertünk.
Ilyen vonatkozásban nemzetünk csupán száz éve történt trianoni tragédiája is mindnyájunk életét befolyásolja – akár tudatosítjuk ezt, akár nem. Mindnyájan elvesztettünk valamit! A veszteség pedig traumatizál. De nem csupán földeket, birtokokat, családi örökségeket, és nem „csak” az anyanyelvünk került veszélybe, hanem a saját nevünk is! A „nomen est omen” evidencia, mégis hadd írjak róla. Személyeset.
Vannak olyan magyar keresztnevek, melyeken nem is tűnik annyira föl, ha más nyelven írjuk be az anyakönyvbe. Történetesen ha a Tamás nevet a szlovák Tomášsal helyettesítjük. Vannak nevek, melyeknek az értelmét lefordítva teljesen újat kapunk, mint pl. a Virág szlovákul Kveta, vagy Hajnalka szlovákul Zora. Vannak olyan magyar nevek, melyeket sem lefordítani, sem szlovákosítani nem lehet, mint a Kinga vagy a Botond. Vitathatatlan, hogy mindenkinek a személyes dolga (azaz joga és felelőssége is), hogy a saját nevét miként használja. Mindenki eldöntheti, mennyire fontos ennek tudatosítása. Én húsz éves voltam, amikor ez tudatosult bennem, és azóta hivatalosan is Tamás a nevem, Pozsonyban, Prágában, de Németországban is.
De mi a helyzet a családneveinkkel? Kinek milyen mértékben változott, esetleg elveszett a családneve? Ki mennyire tulajdonít ennek fontosságot? A névhasználat ugyanis a szabadságot jelenti! A magyar olyan ritka nyelv, melyben a vezetéknév a keresztnév előtt van: „mert a finnugor nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót. Ez az indoeurópai nyelvekben fordítva használatos. Amikor Magyarországon a családnevek kialakultak, hazánkban az a ritka és szerencsés állapot volt, hogy nem függtünk külföldi hatalomtól, így a családnevek a nyelv eredeti szabályai szerint honosodtak meg. A többi finnugor nép a családnevek kialakulásakor idegen fennhatóság alatt állt, ezért nem dönthetett a névhasználatáról.” (https://mult-kor.hu/20100414_elkeszult_a_magyar_csaladnevek_szotara)
Már gyermekként elgondolkoztam, mit jelent az apai ágon örökölt Süll családnevünk. Anyai ágon a Huszár családnév egyértelmű hovatartozást üzent. De valahogy sehol sem találtam a Süll etimológiai gyökerére. Ez meglehetősen zavart, de mindig elengedtem, vagyis megpróbáltam elengedni, elfogadni, hogy valami elveszett. Tavaly édesapám eldöntötte, hogy utánajár, megpróbálja felkutatni a felmenői adatait. Az egyik látogatásunkkor lelkesen hallgattam az országos levéltári élménybeszámolóját. Nagy nehezen, de rátalált! Az egyik feljegyzésben Jakab nevű nagyapja – azaz az én dédapám – Schüll alakban írt nevet viseli. Néhány perc múlva megvilágosodtam! Sohasem tekintettem ugyanis a családi nevünkre germán, azaz német értelmezéssel. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Nem is kell sok tudás hozzá, hogy egy bizonyos értelmezést kapjon: Schule, Schüler, azaz iskola, tanuló, vagy diák. Lehet, hogy az olvasó számára ez most nem sokat jelent, de számomra az önazonosság felé vezető egyik ajtó, amelyről közel negyven évig azt hittem, hogy már bezárult. Igen, így veszhetett el több ezer név, miután a történelmi változások nyelvi változásokban is megnyilvánultak. Úgy éreztem, értelmet kapott valami, megtelt tartalommal, azzal, ami bizonyára betöltötte elődeim létét is. Örömmel töltött el a felfedezés! És hirtelen még mélyebb értelmet kapott a jelenem, a foglalkozásom: a neveléstudomány az iskoláról, a tanulókról, a tanulási folyamatról szól, most pedig a nevemben hordozhatom ezt a folyamatot! Megerősített, hogy jó helyen vagyok, és betöltöm a küldetésemet. Ez számomra a nomen est omen!
Amikor azon gondolkodom, hogy társadalmunkban hány ember van a helyén, és hány ember keresi bolyongva hiába a boldogságát, elkezdem felsorolni azokat a családneveket, melyek még ma is szépen tükröznek egy-egy foglalkozást vagy hivatást. A kérdés csupán az, hogy hordozóik mennyire tudatosítják, hogy betöltik-e saját küldetésüket. Meggyőződésem, hogy a történelmi veszteségek itt kezdhetnek meggyógyulni. Isten is erre a mély gyógyulásra utal, amikor biztosítja híveit a nevük ismeretéről: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1)
Egyelőre még nem jártam utána, miként lehetne hivatalosan is elindítani az eljárást a családi név eredeti formájának visszaállítására… egyelőre…
Süll Tamás református lelkész, párkapcsolati tanácsadó, mentálhigiénés szakember, egyetemi oktató
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.