Megint előkerestem és elolvastam Hunčík Péternek a jótékonyságról szóló, a Vasárnap támogatására irányuló naplóbejegyzését. Nagyon finoman írta meg, a kultúrára szánó „privát felajánlók” sorát önmagával kezdte – és sokan voltak, akik ennyiből is értettek, s kisebb-nagyobb mértékben „mozgósítottak minden tartalékot”, pénzt küldtek a hetilapnak.
Biztosra veszem, az adakozók sem hiszik, hogy mostantól fogva majd ezekből az összegekből tartja magát fenn a családi magazin. Persze, tényleg jól jön minden támogatás, de itt szerintem ennél többről van szó. Összezár egy közösség, a Vasárnap-előfizetők és -vásárlók tábora, és akkor, amikor kell, tehát vészhelyzetben ki-ki bemozdul. Otthonról, interneten utalja át a pénzt, vagy elmegy a postára, és a sorban állással is tetézi jóindulatát. Egy remélhetőleg soha vissza nem térő alkalomról van szó, hát miben vegyen részt az ember, ha ebben sem?
Szoktam hallani, hogy aki egy rászorulón vagy bajba jutotton segít, az valójában a maga lelkiismeretét nyugtatja meg. S nyilván van is benne valami, de ehhez először az adakozásra való hajlandóságnak kell meglennie. Akiben nincs meg ez a készség, az általában hosszas magyarázkodással indokolja, konkrétan erre meg arra, ennek meg annak miért nem ad.
Aki ad, az nem indokol, csak ad. (Nem tudja a bal kéz, mit cselekszik a jobb.) Mert tudja, hogy adni és kapni közt erkölcsi szempontból nincs különbség. Aki csak kapni tud és akar, és mindig is csak kapott, az semmivel sem gyarapodott. Ószövetségi példát hozok fel, a Példabeszédek könyvében olvasható: „Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik, és van olyan, aki visszatartja a járandóságot, mégis nagyon szűkölködik. A mással jót tevő ember bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” Az adni, adakozni, jótékonykodni, támogatni nem szerető ettől a felüdüléstől fosztja meg magát. De az Újtestamentum is ugyanezt álltja, Pál egyik levelében: „Mert tudjuk, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy, ahogy eltökélte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.”
Ez is tetszett Hunčík Péter írásában: nem kötelezi semmire az olvasót, csak ajánlatokat fogalmaz meg. Igen, igaza van, a kultúra, a tudomány és a sport támogatásra szorul. Ki-ki hozzájárulására. Az is támogatás, ha valaki bérletet vált a színházba. Elmegy egy olyan író-olvasó találkozóra, melyet a lakhelyén tartanak. Beíratja gyermekét egy szakkörre. Könyvet vesz vagy rendel a könyvesboltban, kölcsönöz a könyvtárban. Jó hírét kelti az iskolájának. Egy sportágnak. Sok munkát fektet abba, hogy korrektül tájékoztasson másokat. A minőséget jelenti fogyasztóként is.
Már az is jótékony és másokat gazdagító ember, aki derűs, és ezt a derűjét nem tartja meg magának, hanem továbbadja. De erről megint csak Hunčík Péter, a pszichiáter tudna értekezni, mennyire fontos a környezetünknek, hogy mentálisan rendben legyünk, s mennyire fontos a jó környezet ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, ki-ki a maga helyén. Hogy megtaláljuk helyünket a világban, s elégedettek legyünk vele. A világgal is, a helyünkkel is.
Na, ehhez az elégedettséghez, a jó közérzethez kell az adakozás. A tudat, hogy amit lehet, ami tőlünk telik, azt megtesszük. Jókedvvel, szívesen.
A szívben dől el minden? Szerintem sokkal valószínűbb, hogy az emberi természetben. Meg abban, mennyire becsüljük meg az ún. kultúrjavakat. Apám emlegette folyton, hogy kisgyerek korában a faluba cirkusz érkezett. Húsz fillér volt a jegy ára, de hiába sírt-rítt estig, az apja nem adott cirkuszra pénzt. Azt nem említette soha, hogy de viszont kitaníttatták a szülei. Akik ezek szerint a szórakozást nem nézték semmibe, a tudást viszont annyira becsülték (mint hozzájuk hasonlóan nagyon sok dolgos kisújfalusi), hogy a gyerek apámnak sem dolgoznia, sem a szüleinek segítenie soha nem kellett.
Aki ma, ezekben az ínséges időkben lapot vesz, járat vagy támogat, vagy csak olvas, az már nyilván kultúrembernek számít. Mert e nélkül, nyomtatott sajtó nélkül (rádió nélkül, színház nélkül, irodalmi folyóirat nélkül, könyv nélkül) még nyugodtan el lehet éldegélni. De sokak számára ezek a mindennapok vagy az ünnepnapok természetes részei. S ami még fontosabb: mit szólnánk ahhoz, ha gyerekeink, unokáink már csak hallomásból ismernék ezeket a kiváltságokat? Merthogy azok. A kultúrjavak szellemi táplálékok, s mint ilyenek emelnek bennünket a nagy átlag fölé.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 22. számában jelent meg!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.