Trianon felé – Felvidéki sorsfordulók az államfordulat első évében

Trianon felé – Felvidéki sorsfordulók az államfordulat első évében

Bár Csehszlovákia megalakulása vagy a trianoni békeszerződés aláírása egy-egy konkrét dátumhoz kapcsolható, nem árt tudatosítani, hogy mindaz, amit ma az impériumváltás vagy az államfordulat kifejezéseken értünk, nem szűkíthető le egyetlen napra.

Egy rozsnyói vagy párkányi magyar számára az ezeréves hazától való elszakíttatás ugyanis hosszú és korántsem visszafordíthatatlannak tűnő folyamat volt, amely nagyjából akkor kezdődött, amikor az itt élők először szembesültek azzal a gondolattal, hogy szülőföldjük „cseh” megszállás alá kerülhet, és akkor zárult, amikor lélekben is elfogadták a rájuk kényszerített új realitást: azt, hogy ők már nem Magyarország, hanem Csehszlovákia polgárai. Hogy ez utóbbi mikor következett be, nehéz megmondani. Az utolsó felvidéki lapok és intézmények nagyjából Csehszlovákia megalakulása után egy évvel, valamikor 1919 őszén hagyták el nevükből a magyarországi hovatartozásukra utaló (felső-magyarországi, nyugat-magyarországi stb.) jelzőket. Tették mindezt egy miniszteri rendelet kényszere alatt. A kényszer azonban még nem jelentett belső elfogadást, az ugyanis később következett be, és egyénenként változott. Voltak, akik már 1919 őszén „csehszlovákként” kezdtek élni, mások számára azonban ez még évek múltán is elképzelhetetlen volt, és amikor húsz évvel később, 1938 őszén az első magyar honvédek megjelentek a díszkapuk alatt, ott folytatták, ahol 1919 elején abbahagyták.

A következőkben a felvidéki impériumváltás eső évének az eseményeiből próbálok válogatni, és azt bemutatni, min ment keresztül az itt élő magyarság 1918 őszétől 1919 őszéig.

Az új Magyarország helyett Csehszlovákia

1918 őszén a felvidéki magyar ember napjait elsősorban három gondolat töltötte ki. Az elsőt a háború befejezése jelentette, ami annak a reményét hozta magával, hogy vége a frontról érkező halálhíreknek, a rossz élelmiszer-ellátásnak, a tüzelőanyag-hiánynak, egyszóval mindennek, amit a háború jelentett. A második a térségünkben épp 1918 október–novemberében tetőző spanyol betegségnek nevezett járványtól való félelem volt (ehhez bővebben lásd az Új Szó Szalon mellékletében Az 1918-as spanyolnáthajárvány és a mai Dél-Szlovákia címmel közölt írást). És végül a harmadikat egy új, az addiginál demokratikusabb és igazságosabb állam építésének a gondolata jelentette. Az új államon azonban a losonci polgár vagy a nádszegi földműves korántsem a csehszlovák államot értette (hiszen annak 1918. október 28-án bekövetkezett kikiáltásáról nem is tudott), hanem a Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus forradalomból kinövő új Magyarországot. Az 1918. október 31-én győzedelmeskedő őszirózsás forradalom ugyanis általános választójogot, nyolcórás munkaidőt, földosztást és még számos olyan dolgot ígért neki, amelyről 1918 előtt csak álmodozhatott. Ezért is kapcsolódik be olyan lelkesen a forradalom eseményeibe Pozsony, Kassa vagy Gömör, ezért hoznak létre a ma Dél-Szlovákiának nevezett régió (a könnyebbség kedvéért a jelen írásban a korabeli időszakra vonatkoztatva is használni fogom e földrajzi megnevezést) városaiban Magyar Nemzeti Tanácsokat, alapítanak polgárőrséget, szervezik meg a forradalomban győztes pártok (a Károlyi-párt, a radikális párt vagy a szociáldemokrácia) alapszervezeteit. A történelmi haza megvédésének és egységének a gondolata ugyan már a forradalom első napjaiban felbukkant, ám a veszélyt a mai Dél-Szlovákia lakossága ekkor még igazából nem kötötte össze saját sorsával. Amikor 1918 végén, december elején a Duna vagy az Ipoly mentén élő magyar Csehszlovákiáról hall, eszébe sem jut, hogy ez őt is érinti. Ha tud is a „csehek” előrenyomulásáról, azt hiszi, hogy az majd megáll a nyelvhatáron, de hogy saját települése is érintve lesz, az fel sem vetődik benne.

Trianon felé – Felvidéki sorsfordulók az államfordulat első évében

Amikor pedig a karácsony előtti napokban már a mai Dél-Szlovákiához közelítenek a csehszlovák csapatok, még tele van a lakosság elszántsággal, hogy akár fegyverrel is megvédi szülőföldjét. Ám például Kassa utolsó magyar kormánybiztosa, Molnár Miklós hiába utazik Pestre, és kér segítséget a közelgő csehszlovák csapatokkal szemben, még csak ígéretet sem kap erre. Sőt a budapesti központi kormány olyan táviratot küld szét a megyékbe, a megyék pedig tovább a településekre, amelyek a megszállásba való belenyugvásra intik a lakosságot. A honvédség segítsége nélkül a helyi polgárőrök és a jól felszerelt csehszlovák légiók harca pedig csak egyenlőtlen küzdelem és fölösleges vérontás volna. Január első napjaiban ugyan Érsekújvárott megalakul az Északnyugat-magyarországi Honvédelmi Bizottmány, amely ellenállásra szólítja fel a térség lakosságát, ám az ellenállás már el sem kezdődik. Mint ahogy máshol, így Gömörben sem. „Nincs erőnk és nem is lenne célszerű eljárás ellenszegülni a nekünk diktáló hatalmak parancsának, belenyugszunk a szívünkben élő tiltakozás érzésével a változtathatatlanba, és várjuk a megszállás szomorú napját” – írta a Gömör-Kishont lap publicistája a fenti sorokat, amelyek bármelyik más helyi lapban is megjelenhettek volna. Mint ahogy Rimaszombat város tiltakozása is inkább volt tipikusnak, mint egyedinek mondható: „(…) városunk megszállásának tűrése nem azt jelenti, hogy az által bármiben elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből az általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni és a legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetben is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellentétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, vagy képezte volna.”

Érdekes

A Csallóközi és a Palóc Magyar Köztársaság

Azt, hogy a Csehszlovák Köztársaság realitását és a történelmi Magyarország megszűnését milyen nehezen fogadta a felvidéki lakosság, azok a kvázi államalapítási kísérletek is jelzik, amelyek 1919 első hónapjaiban a Felvidék különböző régióiban történtek. A Szepesi Német Köztársaság vagy a Wilsonváros néven szabad városként működő Pozsony tervének története közismert. Arról azonban keveset tudni, hogy a mai Dél-Szlovákia térségében is felmerült egy-két ilyen ötlet. Az egyik a Palóc Magyar Köztársaság megalakítása volt, amelynek ötlete 1919 januárjában röppent fel Léván. A palóc állam a teljes magyar Felvidéket magába foglalta volna a Csallóköztől a Bodrogközig, és mindaddig szorosan együttműködött volna a másik Magyarországgal (vagyis az akkori Károlyi-féle Magyar Népköztársasággal), amíg csak lehetőség nem nyílt volna arra, hogy összeolvadjon azzal. Két hónappal később, 1919 márciusában Gútán pedig egy Csallóközi Magyar Köztársaság kikiáltásáról egyeztetett 11 település küldötte, amely állam a magyar törvények szerint működött volna, és amelyhez szabadon csatlakozhattak volna a megszállt Felvidék magyar települései. Ám mind a Palóc, mind pedig a Csallóközi Köztársaság terve csak az ötlet szintjéig jutott el.
 

A felvidéki magyarok a csehszlovák csapatok bevonulása előtti napokban két téves elképzelés rabjai voltak. Egyrészt megpróbáltak hinni abban, hogy a megszállás csupán ideiglenes lesz, az olasz egyenruhában, olasz vezénylet alatt bevonuló megszálló csapatok feladata csupán a rend fenntartása, aztán, ahogy jöttek, úgy el is mennek. Ezt várta Komárom alpolgármestere, Gál Gyula is, aki ezekkel a szavakkal fogadta a bevonuló csehszlovák légiókat: „most fegyvertelenül és védtelenül, csakis a nagy nyugati hatalmak igazságérzetébe és az önök jóindulatába és lovagiasságába vetett bizalommal önkényt nyitjuk meg a városunk kapuit az ön csapatai előtt, mert a parancsnok úrban és csapataiban nem ellenséget látunk, hanem az antant hatalmak hadseregének megszálló csapatait, melyeknek feladata a közrend és közbiztonság fenntartása.” Ez azonban, mint később kiderült, hiú ábránd volt, bár igaz, hogy ideig-óráig enyhíteni tudta a lakosság szorongását.

A másik tévhit pedig az volt, hogy a közelgő cseh csapatok nem reguláris hadsereg, hanem rablóbanda, amely erőszakoskodik, fosztogat, amelytől félni kell. Ez sem volt azonban igaz, hiszen a mai Dél-Szlovákia megszállása nem a hazai (csehországi) toborzású, sokszor tényleg fegyelmezetlen csapatokkal történt, hanem az olasz frontról hazautaztatott és ott fegyelemre szoktatott légiókkal, amelyeket olasz parancsnokok vezettek. A kassaiak még a kirakatokat is bedeszkázták, aztán azt kellett látniuk, hogy – mint a Felsőmagyarország lap beszámol róla – a megszálló csapatok példás rendben, cseh és szlovák színek alatt, „énekszóval vígan” vonultak be a városba, és a cseh tisztek este már ugyanolyan udvariassággal korzóztak a Fő utcán, mint korábban a magyarok.

Mindez persze nem volt véletlen, a csehszlovák vezetés nagy súlyt helyezett arra, hogy azokban a hetekben, amikor a békekonferencia épp csak nyitja kapuit és a fontos dolgok el fognak dőlni, a megszállt Felvidékről ne érkezzenek a helyi lakosság és a csehszlovák hadsereg közötti konfliktusról szóló hírek.

Trianon felé – Felvidéki sorsfordulók az államfordulat első évében

Mit jelentett a megszállás?

„(...) jól vagyunk, a rendes kisvárosi eszményeken kívül semmi újság sincs. (…) A megszállás egy napra sem zavarta meg a normális élet kerékvágását, a hivatalokban folyik a munka, az életnek legnagyobb feltétel. A megszálló csapatok rendfenntartó kötelességüket rendesen teljesítik, s a lakosság az okos és higgadt emberek nyugalmával olyan állapotokat szilárdít meg, amelyekben az erélyesebb intézkedések nem lehetnek szükségesek…” – írta három héttel a csehszlovák csapatok bejövetelét követően a Gömör-Kishont. De tényleg így volt, tényleg nem változott semmi?

A helyzet az, hogy az élet a csehszlovák megszállás ellenére sem változott meg olyan radikálisan és olyan gyorsan, mint azt esetleg gondolhatnánk. Persze, az új hatalom az első napokban és hetekben rendeletek egész sorát plakátoztatta, illetve doboltatta ki, magyar vidéken természetesen magyarul, a városokban emellett a cseh és szlovák nyelv valamiféle keverékén. Elrendelték mindennemű fegyver beszolgáltatását, a tényleges és tartalékos tisztek jelentkezését (őket az internálás veszélye fenyegette), a táncmulatságok és egyéb vigadalmak rendezésének a tilalmát, több helyen éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el, meghatározták a vendéglők és kávéházak zárórájának az időpontját, alkoholárusítási tilalmat vezettek be. A csehszlovák hadsereg megszállta a vasútállomást, a postát, néhány fontosabb középületet, a városi utcákon ugyan olasz egyenruhás csehszlovák katonák járőröztek, de a mindennapi élet menetébe nem nagyon avatkoztak be. A hadsereget a polgári közigazgatás új letéteményesei követték. Élükön a Vavro Šrobár teljhatalmú miniszter által a megyék élére kijelölt új zsupánok (ispánok), akik hivatalosan is átvették egy-egy megye közigazgatását. Igaz, az első hetekben csupán a felső szinteken került sor személyi cserékre: a szolgabírók, megyei, járási főügyészek, vasúti igazgatók, csendőrparancsnokok szintjén, de a hivatalnokok többsége a helyén maradhatott. Egy ideig még csak hűségesküt sem kellett tenniük, elég volt, ha nyíltan nem fordultak szembe az új hatalommal. Persze másként nem is lehetett, hiszen az új hatalom csak korlátozott számú emberrel rendelkezett. A Magyar Királyságtól megörökölt bürokrácia pedig még sokáig csupán magyar nyelven és a magyar állam iránti elkötelezettséggel dolgozott tovább. Ezért fordult elő például, hogy Kassa új, cseh csendőrparancsnoka az állományában szolgáló csendőröktől (akik magyarok voltak) beszedette a fegyvert, mert nem bízott meg bennük.

Miközben Pozsonyban, Kassán és néhány fontosabb megyeszékhelyen szemmel látható volt a változás, a központtól távolabbra eső végeken, Hontban, Nógrádban vagy Gömörben már kevésbé. Mint a Pozsonyba küldött beszámolóból kiderül, amikor a Hont megye élére kinevezett új zsupán, Vendelín Sahulčík március utolsó napjaiban megérkezett Ipolyságra, úgy érezte, mintha Magyarországon lenne: a városban csak magyarul ügyintéztek, a hivatalnokok közül senki sem tett hűségesküt a csehszlovák államra, és mindenki meg volt győződve arról, hogy a csehszlovák uralom csak átmeneti.

Sőt a falvakban még csehszlovák katonát sem nagyon lehetett látni. Az Érsekújvár melletti Kürtön tapasztaltakról így írt egy visszaemlékező: „sokáig semmi változást sem tapasztaltunk. Minden ment a régi kerékvágásban. A vasút, a posta, a közigazgatás, pénzügy, minden maradt a régiben. Pár hét múlva 2 cseh katona tartott őrséget az állomáson, de nem avatkoztak bele semmibe.”

Érdekes

Fosztogatások a megszállás előtt

A csehszlovák csapatok közeledtével a felvidéki városok nemhogy ellenálltak volna, hanem több esetben maguk siettették a megszállást. Ennek oka pedig az volt, hogy a közrend ekkorra már annyira meggyengült, hogy sok helyen fosztogatások kezdődtek. Jól mutatja az 1918 karácsonya és szilvesztere közötti kassai állapotot a Kassai Hírlap beszámolója: „a szombatról vasárnapra virradó éjszaka valóban a borzalmak éjszakája volt. Éjféltájban óriási lárma és fegyverropogás hallatszott a város minden részében. A csőcselék felszabadítva érezte erejét, amelyet már nem fékezett sem katonai, sem rendőri hatalom és nekitámadt az összes laktanyának, amelyekben ruházati és élelmicikkeket sejtett. Megtámadta a katonai élelmezési raktárakat is és mindenütt olyan fosztogatást vitt véghez, amelynek hajmeresztő voltáról a kifosztott helyiségeknek képe tanúskodik. A garázdálkodások a hajnali órákig tartottak. Vasárnapra sok vidéki érkezett a városba, akik vérszemet kapva, hozzájárultak a csőcselék rettenetes munkájához. Ezek kiabálták leghangosabban: Inkább mi vigyünk el mindent, mint a csehek – vittek is mindent, ami kezük ügyébe esett. Liszteszsákok, zsírosbödönök, bakancsok, felsőruhák, lepedők és más közszükségleti tárgyak elcipelése után a nép végre elhagyogatta a teljesen kipusztított épületeket.”

Konfliktusok évada: Sztrájkok, sortüzek, szoborrombolások

Aztán persze szép lassan kitermelődtek a konfliktusok, amelyeknek sokszor nem is etnikai, hanem inkább szociális és gazdasági alapjuk volt, amelyre a nemzeti törésvonalak csupán ráerősítettek. Így volt ez februárban a felvidéki városok sokaságát és a vasút- és postahálózatot megbénító sztrájkhullámkor is. A pozsonyi, komáromi, losonci vagy kassai általános sztrájk fő indítéka ugyanis az volt, hogy az új hatalom nem akarta megadni mindazt (azokat a segélyeket, ugyanolyan magas fizetést, nyugdíjat), amire a munkásság a Károlyi-kormánytól ígéretet kapott. Aztán persze a sajtószabadság elleni törekvések, az Erzsébet Tudományegyetem bezárása és más intézkedéseknek köszönhetően a lakosság szélesebb rétegei is a munkásság mellé álltak, és a sztrájk egy-egy városban az új államjogi helyzet elleni csendes tüntetéssé vált. Mint Komáromban, ahol február 3-án elsőként léptek sztrájkba, és ahol a következő napokban szinte teljesen megállt az élet: „Reggel nem nyíltak ki a boltok, a munkások százai nem indultak a gyárak, műhelyek felé, az iskolából hazaküldték a gyerekeket. A hivatalnokok nem ültek le az íróasztalukhoz, az üzletek csendesen zárva maradtak, a posta, a telefon, a távirdaforgalom megszűnt, az összes köz- és magánhivatalok, bankok, pénztárak, a városi, vármegyei hivatalok, az állampénztár helyiségeiben, szóval mindenhol szünetelt a munka. Napokon át nem dobogott Komárom szíve, húszezer ember nem dolgozott. Néma volt a város. Nem is sztrájk volt ez igazában, hanem egy nagy tüntetés. Nem volt ez megszervezve, nem volt itt összebeszélés. Húszezer embert nem lehet megszervezni. Egyszerűen az történt, hogy heteken, hónapokon át Pozsonyból és északról hozzánk jutott panaszos fájdalom keserűsége tört ki az emberekből. És a húszezer komáromi ki akarta fejezni, hogy mit érez, hogy ő is együtt érez Pozsonnyal s a Felvidékkel” – foglalta össze két héttel később (hiszen a sztrájk idején a lapok sem jelentek meg) a Komáromi Újság.

Miközben a sztrájk a felvidéki magyarok elszántságát jelezte, a csehszlovák félnek a sztrájkra adott reakciója pedig azt, hogy a hatalom mindent el fog követni, hogy akaratát érvényesítse. Šrobárék a sztrájkot Budapest ármánykodásának minősítették, a sztrájkolókat pedig nem csupán elbocsátással, de az országból való kiutasítással fenyegették meg. Mindez tragikus eseményekhez vezetett. Amikor 1919. február 12-én a pozsonyi munkásság a Vásártérre nagygyűlést hirdetett, hogy követeléseit ismertesse (nem mellékesen a sztrájk lefújását bejelentse), az oda kivonuló legionáriusok a tömegbe lőttek, 7 embert megöltek, több tucatot pedig megsebesítettek. Egy csehszlovák legionárius még a tüntetőkkel párbeszédet folytatni akaró olasz városparancsnokot, Barreca ezredest is leütötte.
A pozsonyi sortűz áldozatai sajnos nem az egyedüliek voltak. Alig egy hónappal később, március 17-én a kassai honvédszobor barbár lerombolása ellen tüntetők közül két nőt öltek meg a katonák, egy héttel később Zselízen öt demonstrálót.

A konfliktusok egyik forrása a nemzeti szimbólumok használata és a köztereken lévő emlékművek, szobrok voltak. A magyar nemzeti színek használatát nem engedélyezték, 1919. március 15-ének a megünneplését (mint ahogy pár hónappal később augusztus 20-ának is) szigorú büntetések terhe alatt tiltották, a magyar múltra emlékeztető szobrok és emlékművek pedig szálka voltak a megszálló hadsereg katonáinak szemében. A nemzeti türelmetlenség első áldozata a losonci Kossuth-szobor volt, amelyet már a város megszállását követően alig két héttel, január 15-én ledöntöttek. Március 14-én hasonló sorsra jutott a dobsinai Kossuth-szobor, három nappal később pedig a kassai Fő utcán álló honvédemlékmű, amelyet a 71. gyalogezred katonái romboltak le. Májusban az érsekújvári, júniusban pedig a rozsnyói Kossuth-szobor jutott hasonló sorsra, igaz, legalább ez utóbbi megőrződött az utókor számára. A szoborrombolókat – bár mindenki tudta, kik ők – azonban nem találták meg a hatóságok.

Háborúban

Az, hogy 1919. március 21-én Magyarországon a bolsevik tanácskormány vette át a hatalmat, a demarkációs vonaltól északra élő magyar lakosság helyzetében is változást okozott. A bolsevik forradalom átterjedésétől rettegő csehszlovák kormányzat kemény intézkedések bevezetésével próbálta útját állni bármiféle megmozdulásnak: statáriumot hirdetett, amelynek egyik elemeként magyar és német munkásvezérek és polgárok tucatjait internálták Illavára, ahol egykoron a híres betyárvezért, Sobri Jóskát tartották fogva. Igaz, az internáltaknak nem volt elviselhetetlen a sorsuk, hiszen az őrszemélyzet is a régi rendszerből maradt a helyén, az ismerősök és rokonok élelmiszer-küldeményei pedig jól kiegészítették a börtönellátmányt. Sőt a munkásvezérek még szabályos kongresszust is tartottak illavai internálásuk idején.

Prága és Pozsony azonban a Tanácsköztársaság kitörését egyben lehetőségként is érzékelte arra, hogy az érvényes demarkációs vonalat még délebbre tolja. A demarkációs vonal ekkor a Duna és az Ipoly vonalán húzódott, majd alulról kerülte meg Losoncot, és Pinctől a Nagykapos irányában húzott egyenes vonal alkotta. Ami azt jelentette, hogy 1919 elején Fülek térsége, Gömörnek a Rimaszombattól és Tornaljától délre eső része, valamint Királyhelmec és környéke még nem volt csehszlovák megszállás alatt.

A csehszlovák katonai körök és néhány politikus, közte Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár viszont a Mátra és a Bükk déli lejtőin húzódó államhatárról álmodoztak, mely által nem csupán a Salgótarján környéki bányák, de Miskolc és a tokaji borvidék is Csehszlovákiához került volna. Ennek eléréséért a csehszlovák hadsereg a bolsevizmus elleni harc ürügye alatt április végén támadást indított Magyarország ellen, s egyebek mellett Miskolcot is elfoglalta. A tanácsköztársaság vörös hadserege azonban május végén ellentámadásba lendült, az eredeti demarkációs vonalat átlépve június elejére fokozatosan elfoglalta Kassát, Rozsnyót, Rimaszombatot, Losoncot, Zólyomot, Lévát és Érsekújvárt. A bevonuló vörös katonákat a magyar lakosság felszabadítóként fogadta, noha gyorsan rá kellett ébrednie a bolsevik uralom negatívumaira is.

Érdekes

Kísérlet Rimaszombat visszafoglalására

Kevéssé ismert, hogy 1919. március 25-én a Rimaszombatból a demarkációs vonal túloldalára menekült fiatalok és hozzájuk csatlakozó munkások egy csoportja Jánosiból kiindulva támadást intézett a várost megszállva tartó csehszlovák helyőrség ellen. A lelkes, ám rosszul felszerelt támadók ugyan behatoltak a városba, de végül kénytelenek voltak visszavonulni. Rábely Miklós visszaemlékezései szerint a támadás nagy riadalmat okozott a megszállás óta a városba költöző szlovákok és csehek között, akik „kofferestől és ész nélkül” rohantak el Tiszolc felé. Egy nappal később viszont a város magyar lakosságán csattant az ostor: a katonai hatóságok 20 polgárt tartóztattak le és hurcoltak el illavai internálásra.

A két ország közötti háború nem kevés áldozatot követelt a civil lakosság köréből is, amiért mindkét oldal vétkes volt. Mind a vörös hadsereg, mind a csehszlovák haderő végzett ki polgári személyeket is. Ezek az esetek jórészt máig feltáratlanok, mint például a június 2-i buzitai tragédia, amikor a Kassához közeli településen átvonuló csehszlovák katonák 12 (más források szerint 14) helyi lakost öltek meg. Ennek az időszaknak a legvéresebb eseménye mégis az 1919. május l-jén lejátszódott úgynevezett komáromi áttörés kísérlete, amikor tatai és győri munkások támadást kíséreltek meg a csehszlovák megszállás alatt lévő bal parti Komárom ellen. A támadás kudarccal végződött, a több száz támadó pedig az Erzsébet-szigeten rekedt, ahol a csehszlovák katonák egyszerűen lemészárolták őket.

A vörös hadsereg előrenyomulása kapcsán a csehszlovák hatalom ismét az internálások eszközéhez nyúlt, és május elejétől június végéig magyarok százait hurcolta a csehországi Terezínben kialakított internálótáborba. Az ide hurcoltak első nagy szállítmánya épp Komáromból érkezett az ottani hajógyár mintegy 150 munkásával. Június közepére az itt internáltak száma már meghaladta a 2600 főt. Többségben pozsonyi, kassai és más dél-szlovákiai magyarokról volt szó, de voltak köztük szlovákok, németek és más nemzetiségűek is.

A békekonferencia június 12-én véglegesítette a magyar–csehszlovák államhatár vonalát. Ezt követően a vörös hadsereg az immár véglegessé váló államhatárok mögé vonult vissza, a csehszlovák hadsereg pedig birtokba vette a mai államterületet. Az államhatárok véglegesülése a korábbinál határozottabb fellépésre ösztönözte a csehszlovák hatalmat: az állami szolgálatban állóktól már megkövetelték a hűségesküt, sorra bocsátották el azokat, akiket megbízhatatlannak minősítettek, a magyar feliratok mellé, sőt olykor már a helyére, szlovák feliratok kerültek, és erőteljessé vált a közterek szlovakizálása is, ami nemcsak az utcatáblák kicserélésével, hanem magyar emlékművek, szobrok lerombolásával is együtt járt.  

Miközben a január elején bekövetkezett első csehszlovák megszállást a magyar lakosság abban a hitben élte meg, hogy ideiglenes lesz, a június végén és július elején bekövetkező második megszállást már véglegesnek érezték, és ez reménytelenséggel töltötte el a lakosságot. Fokozatosan el kellett fogadniuk, hogy a hosszú időn át tartó kisebbségi sorsra kell berendezkedniük. És bár nem volt könnyű alkalmazkodni az új helyzethez, az, hogy 1920 elejétől megkezdődött a csehszlovák állam demokratizálása, a szlovákiai magyarok számára is megkönnyítette azt, hogy olyan életstratégiákat alakítsanak ki maguknak, amelyek által egyszerre lehettek a csehszlovák állam kötelességtudó állampolgárai és öntudatos magyarok. 


Simon Attila
Egyetemi docens, tanszékvezető (Selye János Egyetem, Komárom), a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?