Karanténba zárva

sorsok

Az utóbbi hetekben, hónapokban másról sem hallani, mint az egész Európát sújtó vírusos megbetegedésről. Jöttek az első hírek. Nem figyeltünk oda rájuk. Hol van tőlünk Kína! – mondtuk sokan. És nem kellett sokáig várni, ide is elért. Úgy zúdult ránk, mint a szökőár.

Vásároltuk az élelmiszert, ha kellett, ha nem. Van még Paralen a patikában, vegyünk azt is, sosem lehet tudni. Na és persze a higiéniai eszközök. Aztán jöttek az intézkedések. Először az arcmaszk viselése. Idegenkedtünk tőle. Az első gondolatunk az volt, hogy mit mondanak majd, ha meglátnak benne. Na, nem, ki nem megyek így az utcára. Eszembe jutott, amit egyik barátnőm mondott nem is olyan rég. „Ha annak idején valakit arcmaszkban láttunk az utcán vagy rendelőben, sajnálkozva jegyeztük meg, hogy szegény biztosan nagyon beteg lehet.” Aztán kötelezővé tették, és nem volt más megoldás. Egy idő múlva már azokra néztünk ferde szemmel, akiknek nem volt. Mostanra talán divatot is teremtettünk vele. Majd jött a többi, amit még nehezebben viseltünk. Mi az, hogy nem mehetünk be az üzletbe, patikába, bankba, hivatalba, postára, rendelőbe, csak szigorú feltételekkel? Megszoktuk. Várunk az egyes intézmények előtt, megtartva a megadott távolságot (már ha sikerül). És sorolhatnám tovább, de már a csapból is ez folyik, ahogy az egyik ismerősöm mondta a minap. Bizony, sokszor kelt pánikot, depressziósak leszünk a félelemtől, a bezártságtól.

Két hét karantén

Ez is egy rendelet. Amelyet mindenki köteles megtartani, aki külföldről tér haza, aki beteg, vagy akinek kapcsolata volt fertőzött személlyel. Ki lehet-e bírni? Természetesen, a választ most, ezekben az időkben, ha virtuálisan is, de megkapjuk.

„Az utolsó pillanatban sikerült hazajutnom, a határ teljes lezárása előtt egy nappal” – meséli Patrícia, aki Budapesten, fizioterápiás asszisztensnek tanul. „Szüleim pontosan megszervezték a két hét karantént. Amikor megérkeztem, az ablakból integetve üdvözölt a nagymamám, anyuék és a húgom. Én pedig szépen besétáltam a nekem előkészített kis birodalomba. Édesanyám felhívta a háziorvosomat, elmondta, hogy önkéntes karanténban vagyok. Feljegyzett és elmondott mindent, amit tudnunk kell, amire oda kell figyelnünk.” A két hét elmondása szerint gyorsan véget ért. Nem állítja, hogy nem voltak mélypontok, de kibírta. „A távoktatásnak köszönhetően talán még több a tanulnivaló vagy az elvégzendő feladat. Ha volt egy kis szabadidőm, akkor filmet néztem. A mélypontot a harmadik-negyedik napon éreztem, de inkább a bezártságtól, az egyedülléttől. Aztán ez a rossz érzés hamar elmúlt. Gyakran felhívtam a nagyszüleimet is, megnyugtatásként, hogy jól vagyok.” Milyen lehet, mikor az egymáshoz közel állókat néhány méter választja el, mégsem beszélgethetnek úgy, ahogy megszokták? „Most már mosolygok, ha visszagondolok arra a két hétre. Anyáék gyakran »meglátogattak«. Az ablakon keresztül beszélgettünk. Ha hazajött a munkahelyéről, bekopogott, hogy hozott valamit, ott van az ajtó előtt. Ugyanígy volt, amikor enni hoztak. Hát, mit mondjak, otthonról haza még soha nem rendeltem telefonon napi menüt” – mondja mosolyogva, most már felszabadultan, otthonról, a saját kis szobájából. Mégis a „távolból”.

Barát vagy ellenség?

Ezen is elgondolkozunk az utóbbi napokban. Mindenhol azt hallani, hogy most talán megtanuljuk értékelni egymást, a barátságot, a szomszédot. Jobbak leszünk, mértéktartóbbak, megértőbbek. És még sorolhatnám a bölcsebbnél bölcsebb érveket, idézeteket, mondásokat. De vajon bízhatunk-e egymásban? A minap egy felháborodott bejegyzést olvastam a Facebookon. Az illető hölgy a róla elterjedt híreket nehezményezte. Vettem a bátorságot, és virtuális beszélgetésbe kezdtünk. Ausztriában dolgozik. Azt mondja, már hazajövetele előtt hat héten keresztül karanténban volt, még ott kivizsgáltatta magát, és az eredmény megkönnyebbülésére negatív lett. „Miután hazajöttem, önkéntes karanténba vonultam. Ki sem tettem a lábamat a házból, mégis azt beszélik rólam, hogy a faluban sétálok. Mélységesen felháborodtam, hisz nekem is fontos a családom és a körülöttem élők egészsége. Itthon nővérként dolgoztam, tudom, mit kell tennem. Gondolod, hogy hazajöttem volna, ha más eredményt kapok?” Míg olvasom a kérdésemre írt válaszát, elképzelem a dühöt, amelyet érez. Sokaktól hallottam, hogy úgy tekintenek az Ausztriában dolgozó ápolókra, mint minden rossz forrására. Többen kint ragadtak, hónapok óta távol vannak a családjuktól. Azt mondják, teljes elszigeteltségben élnek, sehová sem járnak, csak annyit, amennyit itthon is kénytelenek volnának. Bevásárlás, esetleg gyógyszertár, semmi több. Eszternek szerencséje volt. Egy hónap után a munkáltatója segítségével jutott haza. „Mielőtt hazaértem volna, a családom kiköltözött a kertes házunkba, én pedig bevonultam a panellakásunkba. Én luxusbörtönnek hívom. A reggeli órákban értem haza, azt sem tudom, ki látott, ki nem. A lényeg: azonnal hívtam a körzeti orvost, hogy bejelentkezzem, itthon vagyok. Az erkélyre sem merek kimenni, attól félek, hogy egy jóakaróm feljelent. Így is mindennap azt várom, jön e valaki ellenőrizni. Az emberek tele vannak előítéletekkel.” Azt mondja, míg kint volt, többször volt mélyponton. Párhuzamosan hallgatta a híreket, és állandóan csak a szeretteire gondolt, aggódott értük. „Nagyon jó lenne együtt lenni a családdal, jó időben a kertben sütögetni, de tudom, hogy most nem erre kell gondolnom. Jó oldala is van a bezártságnak. Előtérbe kerülnek azok a benti munkák, amiket máskor nem lehet elvégezni.” Azt mondja, ha letelik a kötelező karantén, még nem tudja, hogyan tovább. Ki merjen-e mozdulni, kell-e tartania az emberektől? Szomorú – gondolom magamban. Hát ezt hozta a vírus?

Szilvia szerencsésebb volt. Egy műtétnek köszönhetően van itthon. „Még januárban műtöttek, lassan gyógyulgatok, egyhamar még biztosan nem tudnék dolgozni. De ez most nem is volna aktuális, akkor sem, ha nem volnék betegszabadságon. Bár jövedelem nélkül nehéz elképzelni a jövőt. Azokat a kollégákat sem irigylem, akik kint ragadtak. Együttérzek velük.”

Ugyanabban a hajóban evezni

A karantén szó lassan beleég a tudatunkba. Vele ébredünk, vele fekszünk. A 14. századi Qaranta giorni olasz kifejezésből ered, amely negyven napot jelent. A hajók és a hajózó személyzet 40 napos elszigeteltségét jelölték vele. Ennyi idő alatt derült ki ugyanis, van-e fertőzött személy a hajón. Mindannyian egy hajóban evezünk. Kötelességünk odafigyelni egymásra, magunkra. De ebbe az odafigyelésbe ne keveredjen pánikkeltés, megfélemlítés, bosszú. Ha változni, változtatni kell, ne ragadjunk a régiben, ha már ezt adta nekünk a sors, tegyünk érte, hogy jobbak legyünk. És ha ez sikerül, meg is tartsuk.

Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/21. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?