Mit hozott a korona?

Cs. Liszka Györgyi

Levegőt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi örömöt hozott a házi karantén? Március elején, amikor szárnyra kapott a hír, hogy Európában a vírus, és egyre nagyobb óvatosságra intettek országokszerte, amikor elkezdődött a munkahelyeken is a deportáció, fokozatosan vonultak haza kiadóházunkból is az alkalmazottak, egyszer csak egy reggel, munkába menet házunk előtt a tócsában (mert akkor tócsa éppen még volt) különös jelenségre lettem figyelmes.

Vadkacsa úszkált a tetején, és másnap is, harmadnap békésen totyogott körülötte, mert ahogy a hír dagadt, a tócsa úgy apadt. Március 13-a volt, amikor először maradt otthon az egész szerkesztőség, és zártak be az intézmények, maradtak el a tömegrendezvények, elcsendesedett minden. Nálunk éppen lapzárta, észre sem vettem, hogy egy csapásra megváltozott a világ, mert ugyanúgy a gépem előtt ültem, ráadásul telefonvégen, hiszen gépük előtt ültek a kollégáim is, ki-ki a maga otthonában. Délután négykor, amikor végre az aktuális lapszám elment a nyomdába, felálltam, s kitekintve a konyhaablakon, még a lélegzetem is elállt. A Pozsonyból Komárom felé kivezető út, melyre onnan rálátni, ebben az időben mindig tömve lépésben döcögő vagy inkább hosszan veszteglő autókkal, kipufogógázoktól szürke ködben az amúgy szép kilátás, akkor meg mintha más lakás ablakán néztem volna ki egy másik korban. Egészen pontosan gyerekkorom Köbölkútjának ebédlőablakában hittem magam tiszta komolyan egy pillanatra. Utoljára talán akkor láttam ilyen utat, amikor lehettem vagy hét-nyolc éves. Igaz, nem a főút mellett laktunk, de az akkor Papföldnek nevezett új utcában azon versenyeztünk, gyerekek, ki hány autót tud megszámolni egy délután. Volt, aki négyet-ötöt is látott. Hát pontosan az az érzés kerített hatalmába most, Pozsonyban, 2020. március 13-án, ráadásul péntek is volt, többször megdörzsöltem a szemem, míg megbizonyosodtam, nem valamiféle miszteriózus játék szereplője vagyok. Nemhogy autó nem vesztegelt, haladni is félóránként ha egy-egy, de teremtett lélek sem sehol a széles láthatáron! És ahogy a nagytársaság-kedvelő, nyüzsgő emberekre a szorongás, rám, aki sem az utazást, sem a nyüzsgést nem keresem, rám ugyanúgy telepedett a mérhetetlen nyugalom. Az a csend! Az a csend, amit szinte hallani lehetett annyi évi motorzaj, búgás, vijjogás, szirénázás és egyéb idegesítő hangok után! És akkor még nem tudtam, hogy rá egy hétre, amikor először kimerészkedem egy esti sétára a főrévi házak közt, micsoda élményben lesz részem újra: ugyanazt a levegőt szívtam mélyen a tüdőmbe, amit akkor ott Köbölkúton hét-nyolc évesen. És akkor, március vége felé döbbentem rá arra, hogy a levegő, mely oly természetes, mint a levegő, sem levegő volt már hosszú évek óta.

Fellélegzett a város, a világ. Sok-sok lemondás és emberáldozat árán. A természetnek, úgy tűnik, nem is kell olyan sok idő ahhoz, hogy regenerálódjon, mint nekünk, tönkretevőinek. Vagyis amikor a Föld végkatasztrófáját jósoljuk, a mi végünkről van szó. A természet önvédelemből szépen leráz bennünket magáról, majd újraéled, és virul nélkülünk. Pedig megállni itt-ott, visszafogni az esztelen pazarlást pandémiák nélkül is lehetne, ha volna egy kis magunkhoz való eszünk. De nemhogy a kollektív immunitásunk hiányzik az új vírusok legyőzéséhez, hiányzik bizony a kollektív belátás is.

És mint a csend meg a levegő engem, legalább olyan örömmel ajándékozta meg a koronavírus a Vasárnapot. Megmutatta, hogy a mecenatúra is életre tud kelni, ha nyomós ok adódik rá, s a lelki-szellemi terméket értékelők tudnak még mindig tevőlegesen is szolidárisak lenni. Bár a számlaalapító Hunčík Péter kissé csalódottan fogadta a számadást, szerinte akkor volna rendben, ha hatszázhúszan jöttek volna össze a hatvankettő helyett, én viszont (értve őt) mégis határtalanul megtisztelve érzem magam a munkatársaimmal, hiszen május 7-től 14-ig újabb öt adakozó gyarapította a Hunčík-féle segélyszámlánkat. S azt is be kell vallanom, jómagam azzal is számoltam, hogy jó Péterünk a kezdeményezésével egyedül marad. Soha nem volt még ilyen csodálatos érzésem attól, hogy ekkorát tévedtem.

Önöknek hála.

 

Aki követni szeretné Hunčík Pétert azért, hogy 2025-ben és még azután is olvashassa a Vasárnapot, és megteheti, a következő számlaszámon tegye:

 

Československá obchodná banka, a.s.

Číslo bežného účtu IBAN: SK34 7500 0000 0001 2590 9023

Variabilný symbol: 999

 

 

Ritkán léptek ki a házból, akkor sem VASÁRNAPokon.

Thomas Hardy: A weydoni asszonyvásár

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/21. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?