Szkopje: csalogatóan csúnya eklektika

Nem merném megbecsülni, az azóta kialakult helyzetben mennyit lendíthet a macedóniai turizmus szekerén ez a hátszél. De a nemrégiben a nemzetközi színtéren még FYROM-nak nevezett ország (Former Yugoslav Republic of Macedonia – Macedónia Volt Jugoszláv Tagköztársaság) mindenképpen megér egy utat: mi a kötelező minimumát tavaly augusztusban abszolváltuk, és megkapta az „ide még vissza kell jönni” minősítést.

Most fejben utazunk. Előbb egy hosszú hétvégét Szkopjében töltünk. Aztán (a jövő heti mellékletünkben) a forró katlanná vált fővárosból kitelepülünk az Ohridi-tóhoz, ahol a napozgatós, pancsolós nyaralás műfaját ötvözzük a környéken tett felfedező csillagtúrákkal. A végére pedig beiktatunk még egy kis kitérőt a mélyvidék felé.

Az eltörölt város

Szkopje belvárosának bejárását érdemes a régi vasútállomásnál kezdeni. Több szempontból is szimbolikus helyszín. Ha háttal fordulunk az épületnek, a Macedónia utca nyílik meg előttünk, amely ma is a városközpont legfontosabb tengelye, történetileg pedig a modern Szkopje talán első tudatos városrendezési beavatkozásának az emlékét őrzi. 1911-ben, amikor az egyik utolsó oszmán uralkodó, V. Mehmed a városba (akkor még a török uralom alatt álló szandzsák központjába, Üskübbe) látogatott, a városvezetés kínosnak érezte, hogy a szultán a semmin át, porban poroszkálva tegye meg az utat a Vardar túloldaláig (hivatalosan ez az óváros – a bazárnegyed). Gyorsan nekiláttak hát az utca kiépítésének. A régi vasútállomás az a pont, ahol 1963. július 26-án, a Szkopje nagy részét elpusztító földrengés idején szó szerint megállt az idő: az épület fele leomlott, és mementóként így is hagyták; a megmaradt szárnyban ma múzeum működik, amely a katasztrófát és a mentést idézi fel, a homlokzati óra pedig most is hajnali 5.17-et mutat. Ez volt a legerősebb, pusztító rengés időpontja.

A feljegyzett történelem kezdetei óta három nagy – és számos kisebb – földrengés sújtotta a környéket. Az 518-as a római Skupit törölte el (a feltárt romváros látogatható, és kicsit arrébb az egykori akvadukt egy része is fennmaradt), az 1555-ös kataklizma, amely már bő másfél évszázados török uralom után érte a várost, a bizánci emlékeket döntötte romba, az 1963-as katasztrófában pedig az újabb Szkopje épületeinek 75 százaléka semmisült meg. A több mint ezer halálos áldozat mellett közel 200 ezer lakos maradt hajléktalan.

Titóra sok mindent lehet mondani, de nem ütötte félre a segítő kezet. A helyiek ma is szívesen emlékeznek arra, hogy a csapás után Szkopje a szolidaritás városává vált, ahol például francia és szovjet katonai mentőalakulatok dolgoztak vállvetve. A külső segítség a továbbiakban is tartott: az egykori Jugoszlávia legszegényebb tagországa romba dőlt fővárosának újjáépítése részben az ENSZ égisze alatt zajlott. A belváros újratervezésére kiírt nemzetközi pályázatot például a világhírű japán építész, Tange Kenzó nyerte meg, az általa vezetett munkacsoport készíthette el a vonatkozó mestertervet. Ez a modernista, funkcionalista szemléletű, a közlekedési infrastruktúrára kiemelten hangsúlyt helyező városterv ugyan vegytisztán nem valósult meg, de nagyjából 1980-ig nagyban meghatározta Szkopje arculatának alakulását.

És mégis: a mai Szkopjét járva nehezen találjuk a nyomait. Ha ebből az időszakból szeretnénk valami ikonikusat látni, el kell zarándokolnunk a központi pályaudvarig (ezt maga Tange Kenzó tervezte), vagy jól ki kell nyitnunk a szemünket a Macedónia téren (a Macedónia utcán végighaladva ide jutunk), hogy a vizuális zavarban felfedezzük a GTC valós formáit. Nem kis feladat: a köré épített rengetegben valami furcsa betonkolosszus bukkan fel, a hajóra emlékeztető sziluett elveszik, a belső, nyitott, átriumos térbe lépve viszont már-már érteni kezdjük, miért lett Szkopje legrégebbi bevásárlóközpontja a szocialista modernizmus egyik sokszor idézett példája. Olyannyira, hogy amikor néhány éve a Szkopje 2014 projekt figyelme ide irányult, és felmerült a lebontás, vagy ha az nem, akkor legalább az antik homlokzatok „szükségessége”, utcai tüntetések szerveződtek az épület védelmében.

Hiba a mátrixban

Diadalív, Nagy Sándor lovas szobra, II. Fülöp szobra (ezekre a politikai korrektség jegyében még visszatérünk), Művészetek hídja, Civilizációk hídja, Régészeti Múzeum, galleonok a Vardaron... Minden Szkopjébe érkező turista lő néhány szelfit ezeken a helyszíneken. Közben pedig elképesztő belegondolni, hogy mindez néhány év alatt került ide... és milyen mértékben takarta ki a város eredeti, szervesen formálódó arculatát. Még ha sejtjük is, mire számíthatunk, nem tudjuk kivonni magunkat a hatás alól. Nem tudom, szkopjei hétvégénk folyamán hányszor nyögtük magunk elé a szállóigévé vált mondatot: hiba a mátrixban.

Eleve zavarba ejtőek a léptékek, ahogy egy viszonylag szűk területen, néhánylépésenként újabb és újabb nagyszabású „látványosságba” ütközünk. És ha nem lenne elég egyszerre egy harsány, nemritkán teljesen terepidegen vizuális élmény, akkor sorban megismétlődnek: „kalózhajóból” akad legalább három, „szobros hidakból” kettőre futotta, a szimmetria jegyében a nemzeti szentként tisztelt hittérítő testvérek is kaptak két (kísértetiesen hasonló) szoborcsoportot... Az eklektikát még meg sem említettük – privát kedvencünkké a Macedónia utca egyik épületének mindenféle párkányokkal és oszlopokkal díszített homlokzatát lezáró oromzaton felsorakoztatott puskás figurák (talán partizánok?) váltak, akik innen őrzik a szemben örökösen épülő ortodox templomot.
Nikola Gruevszki kormánya 2010-ben hirdette meg az eredetileg négyévesre tervezett Szkopje 2014 projektet, amelynek a macedón nemzeti történelem felmutatása, kőbe vésése, bronzba öntése stb. volt a célja, és egy erősen kétséges esztétika jegyében rajzolta át a városközpontot. Gyakorlatilag egy sosem létezett, historizáló városkép alakult ki: antik formákat idéző, klasszicizáló középületeket húztak fel, egy sor épület barokk homlokzatot kapott, monumentális köztéri szobrok, emlékművek tucatjait helyezték el. Közben pedig röpködtek a százmilliók...

A projektnek köszönhető, hogy Szkopje az utóbbi években a nemzetközi sajtóban egy sor eposzi jelzővel gazdagodott: előszeretettel nevezik felnőtt Disneylandnek vagy nemes egyszerűséggel Európa legbizarrabb fővárosának. Máskor meg copy-paste városnak, arra utalva, hogy egy sor „helyi” látványosságot külföldi „tanulmányútjaik” során egyszerűen lekoppintottak a projekt urai: hinni sem merem, de a Macedónia téren félbemaradt építkezés állítólag a Spanyol lépcső replikáját rejti.

Ebben a tekintetben lehet némi reményünk a kulturális exportra: tekintve, hogy bukása és elítélése után Gruevszkinek Magyarország nyújtott menedéket, ha egyszer változna a helyzet, talán a Halászbástya is megépülhetne Szkopjében. Igaz, per pillanat nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok, az aktuális kormányzat inkább azt a lehetőséget mérlegelte, van-e esély arra, hogy a projektet kitöröljék a térképről. Aztán arra jutottak, hogy túl költséges lenne, így – legalábbis egyelőre – a Gruevszki-éra városfejlesztési eredménye amnesztiát kapott.

Zászló, nap és kereszt

Macedónia anno kimaradt a délszláv háborúkból, de gyorsan egy másik konfliktusban találta magát. 1992-ben, a függetlenség kikiáltásakor a hol verginai csillagként, hol verginai napként emlegetett jelkép került az ország zászlójára. Ami azonnal Görögország tiltakozásához vezetett, azzal az indoklással, hogy a makedón uralkodócsalád királyi jelvényének tekintett szimbólum – és egyáltalán, az egész makedón örökség – egy és oszthatatlan, a görög kultúra és történelem része, ilyen módon pedig Görögországé, nem a Balkánra később betelepült szlávoké.

A vita persze nem állt meg itt: évtizedekig ügy volt az ország hivatalos elnevezése, ahogy ügy lett a közös (vagy nem közös) történelemhez kapcsolódó emlékművek elnevezése is. Fentebb Nagy Sándor és II. Fülöp szobrát emlegettük, ami igaz is meg nem is – ezeket a neveket ugyanis a két ország között utóbb létrejött megállapodás értelmében nem használhatja (és akkor most itt is legyünk politikailag korrektek:) Észak-Macedónia, a két szobor hivatalos elnevezése tehát Lovas harcos és Harcos. Módosult a zászló is: maradt a vörös háttér, de a macedónok kénytelenek voltak egy másik aranysárga napszimbólumot találni rá. A frusztrációt tulajdonképpen békésen kezelik. Mondjuk, felvonszolják a gyanútlan idegent a Kale erődbe, felmutatnak a lobogóra, és azt mondják: ezen a helyszínen a régészeti leletek tanúsága szerint már 6000 évvel ezelőtt olyan népesség élt, amely a civilizáció minden jelét mutatta, beleértve a vallást is, a napot imádták, szóval ez a zászló az ország nagyszerű, gazdag történelmi múltját fejezi ki.
Hogy a privát felfedezések mellé a narrációt is megkapjuk, Mihára, a mindenféle utazós fórumokon ezerszámra lájkolt helyi idegenvezetőre bízzuk magunkat. Ha esik, ha fúj, minden délelőtt 10-kor Teréz anya emlékmúzeuma elől indul a túra. (Aki odaér, vele tarthat; formális tarifa nincs, de 5 eurót vagy ennek megfelelő macedón dénárt adni illik a búcsúzó kézfogásnál.) Az már az első helyszínünkön kiderül, hogy a görög mizéria mellett más neuralgikus pontok is akadnak errefelé, például az albánkérdés. Mert ugye, veti fel Miha, az albánok hajlamosak azt állítani, hogy Teréz anya albán. Pedig Szkopjében született, és bár igaz, hogy a szülei albánok voltak, de ő maga Albániában talán soha nem járt, szóval ez a fajta kisajátítás azért túlzás. Idegenvezetőnk azt is hozzáteszi, ez egy soknemzetiségű ország, ő például görög és aromán szülők gyereke, és innen ránk hagyja, fejtsük meg magunk, akkor ki és mi a macedón.

Nem egyszerű a kérdés. Az a Goce Delcsev (1872–1903), akit a macedónok nemzeti hősnek, a macedón nemzetébredés egyik kulcsfigurájának tartanak (és Szkopje legrégebbi, ma is álló ortodox templomában, a valóban páratlan Szent Megváltó-templomban található a szarkofágja, meg persze szobrai is akadnak errefelé), ugyanakkor a bolgár nemzeti panteonnak is a része, a maga idejében a macedón identitást inkább valamiféle területi alapú összetartozás-tudatként vetette fel.

Persze, bő száz év alatt változtak a geopolitikai viszonyok, változott a nemzeti identitás tartalma is. Az ezredforduló táján például felerősödni látszott a nemzeti-felekezeti törésvonal, ennek egyik reprezentatív lenyomata a Vodno-hegy legmagasabb pontján felállított, gigantikus Millenniumi kereszt. A kétezer éves kereszténység előtt tisztelgő emlékmű nappal is messziről kivehető, éjszaka viszont díszkivilágítást kap, így valóban uralja az eget. Nemcsak Szkopje egét, hanem a környékbeli albán, vagyis muzulmán falvakét is. Valószínűleg nem megalapozatlan a kritika, mely szerint az állam, az ortodox egyház és magánszemélyek adományaiból felállított monumentum szimbolikus üzenet az ország legnagyobb lélekszámú, érezhetően idegen testnek tekintett kisebbsége felé. Csak a miheztartás végett.

Ehhez képest az is igaz, hogy Szkopjét és a keresztjét magunk mögött hagyva, nyugati irányba tartva öles betűkkel, három nyelven hirdetik az útjelző táblák: ez itt az Avtopat Majka Tereza – Autostrada Nëna Terezë – Motorway Mother Teresa a kerekeink alatt. A Balkán nyelvi dzsungelében nehezebben eligazodók kedvéért: az első a macedón (eredetiben cirill betűs) változat, a második az albán (mert ez is hivatalos nyelv az országban), a harmadik, az angol nekünk, turistáknak szól.