Kép: Adrián Vavro
Nem kívánok e világi hiábavalóságokat az Úrtól, mert a gazdagság, haszon és dicsőség pillanatnyi örömöt gyújt csak az ember szívében, én pedig azt akarom, hogy a szívem múlhatatlan öröm lángjával lobogjon. Nem kívánom tőle, hogy mulandó boldogsággal és gyönyörrel töltsön el, mert engem az ő életének kútfejéhez vezetnek lépteim, ott csillapíttatik majd az én szomjúságom és éhem.
Már régóta ott motoszkált bennem, hogy újra kellene olvasni. Az egyetemen az egyik kedvenc könyvem volt Margita Figuli Tri gaštanové kone (Három pejló) című regénye. Most hiába kerestem, a saját példányomat sehol sem találtam. Így hát a könyvtárba kellett elmennem érte. A téli szünetben olvastam el. Reggelenként, amikor a többiek még édesdeden aludtak, és most jó szívvel ajánlhatom mindenkinek, aki otthon kényszerszünetel.
A szlovák lirizált prózába még szlovák szakos egyetemistaként szerettem bele. Lenyűgözött nyelvének hihetetlen zeneisége, ritmusa, természeti képeinek szuggesztivitása. Margita Figuli további különlegessége, hogy a szlovák evangélikusok archaikus nyelvezetét használja. A Három pejló a főhős imádságával kezdődik és végződik – mintha az ószövetségi zsoltárok világába csöppentünk volna. Magyarul talán a református Károli-biblia nyelvével adhatnánk vissza a szöveget. Csak éppen a regény magyar kiadásaiból (kettő is megjelent) pont ez a rész hiányzik. Maga a szerző csonkította meg a művet – persze nem önszántából: a kommunista időkben a cenzúra nem nézte jó szemmel a vallási vonatkozású részeket. Pedig a transzcendens kiiktatásával épp a lényeg vész el. Szerencsére az újabb szlovák kiadások visszatértek az eredeti szöveghez, de az új magyar fordítás még várat magára.
Akár népmese is lehetne – a főhős, a szelíd és istenfélő Péter sok-sok viszontagság után végül elnyeri választottja, Magdaléna kezét. Bennem most, az újraolvasás után mégis maradt valami nyomasztó, fel nem oldódó szorongás. Mert hiába csomagolja a szerző a történetet valami egészen szépséges, lírai fátyolba, azért mégis szörnyűséges dolgok krónikája ez. Margita Figuli, ez a finom vonású, törékeny fiatalasszony szülőföldje, az árvai szlovák földműves-társadalom hű képét rajzolja meg, melyben a nők elleni erőszak mindennapos jelenség, főleg, ha a házasság szent kötelékén belül történik. Janó, a könyvbeli férj erőszakkal teszi magáévá Magdalénát, így kényszerítvén házasságra, s ettől kezdve azt tesz vele, amit csak akar. (Több múlt századi magyar művel is rokonságot mutat, Németh László Iszonya talán a legismertebb.)
A mű végkifejlete pozitív – a rossz elnyeri méltó büntetését, Magdaléna pedig, aki kis híján belehal a kínzásba, férje halálával kiszabadulva a kényszerházasságból végre megtapasztalhatja a gyengéd szerelmet választottja oldalán. A jó legyőzi a gonoszt, nem karddal, hanem alázattal és türelemmel.
Igen, így kellene lennie. Csak éppen hányszor nincs így. Hányszor megy tönkre visszafordíthatatlanul az áldozat élete, mert az erőszaktevő olyan mély testi-lelki sebeket ejt rajta, melyek sohasem forrnak be. Az író a transzcendens kerettel mintegy más dimenzióba emeli a történetet, reményt nyújt a reménytelenségben.
Nem kívánok kezembe kardot, melynek élessége az én ellenségeimet legyőzze; inkább az Úr őrizze meg az én lelkemet, és védje az én testemet, mint az ő szeme fényét; szárnyai árnyékába rejtsen el engem, mert boldog ember az, akinek ereje az Úrban rejlik. (…) egekig ér az ő irgalmassága, az ő igazsága a fellegek fölé magasodik, és az ő igazságossága felülmúlja a hegyek hatalmasságát.
Ahogy az már velem lenni szokott, annyira a könyv hatása alá kerültem, hogy kedvem támadt megnézni Margita Figuli szülőföldjét. Persze, ez még a koronavírus elvilágjárványosodása előtt történt. A férjem aránylag könnyen kötélnek állt, bár azért megeresztett egy rezignált sóhajt: Már megint valami irodalmi dolog, úgy fogom érezni magam, mintha kötelező iskolai kiránduláson lennék…
Margita Figuli és Pavol Országh Hviezdoslav, a legnagyobb szlovák klasszikus nemcsak egy faluban (Felsőkubinban), hanem egy házban is születtek. Sajnos e ház már több mint száz éve a tűz martaléka lett. Helyette inkább a lestini fatemplomot néztük volna meg (nem akármilyen: UNESCO-világörökségi helyszín) a szomszédban, ahol mindkettőjüket keresztelték. Hiába kutattuk fel azonban a helyi idegenvezető telefonszámát – könyörtelenül közölte velünk, hogy a templom zárva tart, mert nincs benne fűtés. Jöjjünk vissza tavasszal. Akkor még nem sejtettük, hogy ez sem idén lesz.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/17. számában jelent meg❗️
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.