Érzelmi akrobata

Almodóvar eszményi színésznője lehetne, ha Madridban élne. Arcával, alkatával szűkebb csapatának egyik ikonikus hőse. Egy nő a szenvedélyek labirintusából. Egy nő, aki azt kérdezi: „Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?” Egy nő a teljes idegösszeomlás szélén. Szalontay Tünde a nyolcvanas-kilencvenes évek legendás alternatív társulásában, az Arvisurában kezdett, majd hat évig Dániában és Olaszországban játszott, a Teatro Rio Rose színésznőjeként. Miután hazajött, a Pintér Béla Társulat tagja lett.

Bulgakov Margaritáját játszotta, huszonévesen. „Túl fiatal voltam a szerephez. Még nőnek sem nevezném az akkori önmagamat. Mindentől távol voltam. Naivabb, ártatlanabb. Mégis sokakban mély nyomot hagyott az az alakítás, előadás.” Királné asszony is volt, Clytemnestra a Magyar Elektrában. „Az volt az első tébolyszerepem. Egyébként rejtőzködően vagyok extrém. Szerepeimben a végletek mozgatnak. Tudok lenni nagyon gyenge, de irtó erős is. Zárt is, nyitott is. Ahogy a helyzet hozza. A színész az érzelmek akrobatája.”

Nagy nevekkel dolgozott, izgalmas, öntörvényű, stílusteremtő alkotókkal. Halász Péterrel, Jeles Andrással, Schilling Árpáddal, Gergye Krisztiánnal, Ördög Tamással. A legtöbbször Pintér Bélával. „A náluk szerzett tudást igyekszem kamatoztatni, szabadúszóként. De nem tudok jelentkezni. Sehol és senkinél.”

Az a külföldön töltött hat év, a dániai és olaszországi élmények mennyit formálták ott legbelül?

Rengeteget. Ezt most érzem igazából. Akkor, főleg az elején, nehéz volt. Pár hét, pár hónap után mindig mentünk tovább. De sem Dániában, sem Olaszországban nem a hely volt a fontos, ahol hosszabb időt töltöttünk, hanem a csapat. Elkészült az előadás, és vittük. Csak a nyári szünetre és a sátoros ünnepekre jöttem haza. Dániában mindenki beszél angolul, de az előadások nyelve a dán volt. Szövegből eleinte szerencsére nem volt túl sok, mert főleg mozgásszínházi produkciókat hoztunk létre. Aztán később, amikor Olaszországban például A tolvaj szarkával turnéztunk, amely eredetileg opera, nálunk csak basszusgitáros volt az előadásban. A szöveget olaszul is, dánul is meg kellett tanulni. Előfordult, hogy az olaszországi színpadon egyszer dánul szólaltam meg. Azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, hiszen anyanyelvileg sem olasz, sem dán nem vagyok. Az olasz kolléga rázott vissza az előadásba. Én éreztem, hogy valami nem jó, de a nézők talán észre sem vették.

Hogy került egyáltalán Dániába?

Nagy kurzusjáró voltam. Ha jött valaki Budapestre, biztos, hogy ott voltam. Szerettem a nemzetközi színház- és tánckurzusokat, a színházi fesztiválokat. Elképesztő társulatok jártak hozzánk, a Szkéné Színházba. Dániába tíz napra mentem ki, hangkurzusra. Az is nagyon érdekelt. És a mozgás. Pedig akkoriban még angolul sem tudtam jól. Csak vágytam valamire. Valami másra. Ki akartam mozdulni. Nagy terveim nem voltak. Nem ismertem a kinti rendezőket. A Teatro Rio Rose stílusa nagyon érdekelt. Náluk a mozgás mellett a látvány és a zeneiség is nagyon fontos volt. A Turandotot négyen adtuk elő, és volt hozzá egy dzsesszzenekar. A történet megmaradt, Puccinit eredetiben bejátszották, azalatt mozgás volt, és mellette mai párbeszéd. Én lehettem Turandot.

Olaszországban hol tartózkodott a legtöbbet?

Emilia Romagnában, Rimini és Bologna között egy Forlì nevű kisvárosban. Ott volt a bázis, a központ. Onnan jártunk turnézni két-három hónapokra. Csodálatos helyeken játszottunk, de a tizenötödik nap után amikor megláttam egy újabb kisváros főterét, már nem érintett meg. Telítődtem. Tíz év múlva, tavalyelőtt, a tizenegy éves kislányommal kimentünk ketten, ugyanerre a területre. Előkerült egy csomó barát, kölcsönadtak egy lakást a tengerparton, autót béreltünk, és ketten, anya és lánya elmentünk Riminibe, Ravennába és a környékre. Itthonról minden olyan klassznak tűnik. Ott könnyen megszokja az ember. Ma már azt érzem, milyen jó lenne többször visszamenni, akár dolgozni is. Egyébként nem vagyok mediterrán vérmérsékletű. De északi sem. A kalandozás például most kezdett el hiányozni, hogy nem kötődöm egyetlen társulathoz sem. Jönnék-mennék megint. Ki kellene találni valamit. Ennyi év múlva nagyon izgalmas lenne.

Pintér Bélával hol találtak egymásra?

Még az Arvisurában. A sors hozott össze bennünket. A Mester és Margaritában és a Magyar Elektrában játszottunk együtt. Aztán kimentem Dániába. Egy idő múlva már szerettem volna itthon is játszani, nemcsak kint. De akkoriban még nem lehetett így közlekedni. Ott a turnék, itthon az előadások. Ez nem ment. És egyszer, amikor éppen itthon voltam, találkoztam Pintér Bélával. Mondta, hogy A sehova kapujára készül, és szívesen dolgozna velem. Döntenem kellett. Őt választottam. Nem pikk-pakk, de hazaköltöztem. Visszarendeződtem. Ma már nem vagyok a társulat tagja.

Mi történt?

Elfáradt a kapcsolatunk. Valami megtört köztünk. De még azután is próbálkoztunk. Újabb hat darabban kaptam szerepeket. És ma is játszom velük. Nyolc régebbi előadás köt még a társulathoz.

Ötcsillagos karácsony címmel van egy olasz filmje.

Klasszikus vígjáték. Nagyon viccesen nézek ki benne. A történetbeli olasz miniszter tolmácsa vagyok. Olaszul tudó színésznőt kerestek a szerepre, és megtaláltak.

A Getnóban pedig angolul tudót? Bár az magyar–amerikai koprodukció, Salamon András rendezése.

Egy lakótelepi másfél szobásban élő házaspár amerikai álmot dédelget. A férj apja már vagy harminc éve amerikai állampolgár, kinti kisnyugdíjas, van egy műfűvel körülvett sufnija a sivatag szélén. Az ő segítségével akarnak új életet kezdeni az ígéret földjén. Julit, Gesztesi Károly feleségét játszom a filmben. Több hétig forgattunk Las Vegasban, rekkenő hőségben. András a Parasztoperában látott Pintér Bélánál, onnan választott ki a szerepre. A Gyévuskát próbáltuk, amikor kezdődött a forgatás. Béla nagyon nehezen engedett ki. A Getno volt az első nagyjátékfilmem. Később jött az Állampolgár Vranik Rolanddal, aztán az 1945, Török Ferenccel. Mindkettő nagyon jó munka volt.

Munkaügyek, Válótársak, Korhatáros szerelem, A tanár, Drága örökösök. A sorozatok sem kerülik el.

A Munkaügyekbe már egy útjára indított szerepben léptem be. Nem volt könnyű dolgom. Picit módosítottunk a karakteren, hogy testhezállóbb legyen. A Válótársakban az volt izgalmas, hogy egyszerre volt tragikus és komikus a figura. Nekem van humorom, legalábbis azt gondolom, és itt már valamennyire meg tudtam mutatni.

A főnökéért epekedő, már-már kéjsóvár Aranka! Emlékezetes alakítás volt.

Péterrel már korábban is játszottunk együtt, volt egy bizalom köztünk. Örültem is, hogy vele dolgozhattam. A Válótársak magas színvonalú sorozat volt. Mindenre odafigyeltek. Szerepileg sem éreztem magam kiszolgáltatva. Mindig arra gondoltam, amit éppen meg kellett oldanom. Ha az asztal alá kellett mennem, Péter lábai elé, hát mentem. Ő eljátszotta a hatást, a néző pedig elhitte, elképzelte, hogy mi történhetett ott. Lementem kedvesen, kimásztam elégedetten. Eleinte féltem, hogy egy idő után unalmassá válik a figura, hiteltelen lesz az örökös rajongása. Elutasítják sokszor, ő mégsem adja fel, tovább próbálkozik. De szerencsére megkedvelték a nézők. Talán az esendősége, az odaadása, a humora miatt. A Korhatáros szerelemben kapott epizódszerepemet is könnyen meg lehetett ragadni. A tanárban sérült gyermeket nevelő szülők voltunk Takátsy Péterrel, és ennek a súlya látszik is a házaspáron. Végtelenül megviseli őket. A Drága örökösökben DNS-labor doktornőjeként voltam jelen. Az egy szigorúbb, zártabb, a munkájának élő nő. Képzett, intelligens, tartása van. Örülnék, ha ismét nagyobb szerepben is láthatnának a nézők. Azután, hogy összejön egy csomó villantás, az ember szeretne újra valami komolyabbat mutatni. Mondjuk, egy nagyjátékfilmben. Hány színész megérdemelné, mégsem kerül be. Ilyen értelemben is kiszolgáltatott szakma a miénk. Vagy szükség van egy ilyen arcú, ilyen korú színésznőre, amilyen én vagyok, vagy nem. Ha klasszikus alkat volnék, talán simább utam volna.

Párja, kislánya van. Nincs egyedül a világban.

Életem legnagyobb ajándéka-alkotása a gyermekem. A színház mellett folyamatos vágyam volt, hogy anya lehessek. Nem volt egyszerű. Örülök, hogy sikerült. Akkoriban sokat utaztunk a társulattal. Még csak három és fél hónapos volt Flóra, amikor például Franciaországban játszottunk. Vittem magammal. Egyéves korában New Yorkban is velem volt, amikor a Parasztoperát játszottuk. Még szoptattam, nem hagyhattam itthon. Amikor tízéves volt a társulat, minden előadást egymás után kétszer játszottunk. Az nagy menet volt. A párom nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Minden előadás előtt behozta Flórát a színházba, megszoptattam, aztán visszarendeztem magam, hogy készen álljak az előadásra. Már nem játszom annyit, mint régen, és Flóra sem pici gyerek már, de még ma is megkérdezi: „Anya, ma te altatsz el?!” Érzelmileg nagyon kötődik hozzám, és én is hozzá. Nagy kihívás egy színésznőnek az anyaság. Én szerencsésnek érzem magam. Semmiről nem kellett lemondanom. Ma már nem vágyom annyit színpadra lépni. A szívem sem engedne el otthonról. De ez a pálya nem kívánságműsor. Végtelenül szomorú lennék, ha nem játszhatnék. Úgy érezném, elherdálom az energiámat, a kincseimet.

Almodóvar hívhatná?

Ne ébresszen bennem hiú ábrándokat! Imádom a filmjeit. Hogy a nők olyan extrémek lehetnek nála. A mediterrán országokban minden teljesen más. Ahogy ott a férfiak is kinéznek… Még hetvenévesen is ott a nyakukban a vörös sál, és felveszik a kanárisárga pulóvert. Náluk ez teljesen természetes. A nőknek is olyan finom érzékük van a divathoz, az anyagokhoz, az ízekhez, a lakberendezéshez! Hangosak és sokak e játékosak. Egyébként szerepeltem nemrég egy kisfilmben, Nagy Lili rendezte. Kinézetre tényleg olyan voltam benne, mint Almodóvar valamelyik nőalakja. Sötét paróka, egyenes haj, extrém öltözet. A színész mindig más akar lenni. Még az extra kategórián belül is.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/15-16. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!❗️

https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene