Épp egy éve annak, hogy hosszabb gondolkodás után úgy döntöttünk a feleségemmel, felmondunk a munkahelyünkön. Társadalmunkban ez nem is olyan szokatlan dolog, de ha ezt egy lelkipásztor teszi, akkor bizony felmerül néhány kérdés. Mi történt? Mit fogunk ezután csinálni? Hogy lehet értelmezni azt, ha egy lelkész többé nem alkalmazottja az egyháznak? Miben hisz az ilyen lelkész? Most nem is a jogi és etikai oldalát szeretném fejtegetni ennek, hanem azt, hogy miként élem meg a hitemet lelkipásztorként, civilben. Hát, ez is egy hiten alapuló döntés volt.
„Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.” (1Kor 13,11) Folytathatnám, hogy amikor gyermek voltam, úgy hittem, mint a gyermek. Volt idő, amíg mások neveltek, és vállalták értem a felelősséget. Felnőttem, így már saját magamért és másokért is felelek. Ez pedig azt jelenti, hogy nem elégedhetek meg azzal, amit mások gondolnak, mondanak vagy hisznek, akár Istenről, Lélekről, életről vagy halálról. Nem elégedek meg mások tapasztalatával. Mert ez azt jelentené, hogy nem vagyok felnőtt, és nem vállalom sem magamért, sem a rám bízottakért a felelősséget. A hitem megélése azt jelenti, hogy mindent belülről, lelkem által vizsgálok meg, és felelősséggel, hittel döntök.
Elsősorban magamért és a családomért vagyok felelős, így saját bőrömön és a családom életében élem meg a hitet, azaz tudatosan engedem, hogy Istent megtapasztaljam. Számomra a családom az elsődleges gyülekezet. Ebben a közegben nyerek elsődleges hittapasztalatokat.
A legnagyobb az, hogy Isten nagyon szeret bennünket – ez nem közhely –, és szeretetét engedi éreztetni velem, például abban, amikor az egyik kislányom naponta többször megölel, és azt mondja: „Apuci, nagyon szeretlek.” Úgy hiszem, Jézus azért született, hogy átölelje mindazokat, akik vágynak a szeretetre.
A másik tapasztalatom az, hogy Isten megáldja azt, amihez hozzálátok, így semmit sem tartok hiábavalóságnak. Tánckonzervatóriumot végeztem, de nem lettem táncos, mégsem bántam meg, hogy időt és energiát fektettem ebbe a tudásba, mert Isten megmutatta, hogy nemcsak a testünkkel, hanem a lelkünkkel is lehet táncolni. Több éven át ifjúsági lelkészként tevékenykedhettem, és minden egyes beszélgetés, találkozó vagy istentisztelet alkalmával azt éltem meg, hogy Isten számára mindenki egyformán fontos, köztük én is. Olyan ez, mintha Isten folyamatosan tárná fel előttem az egyes kincses helyeket, melyeknél rácsodálkozom, hogy milyen gazdag, színes és izgalmas az életem. Minden egyes emberi találkozás által gazdagodom. Olyan élmények ezek, mint egy fa, melyen nemcsak egyféle gyümölcs nő, hanem minden tavasszal valamilyen új gyümölcs virága kezd rügyezni rajta.
A harmadik észlelésem, hogy vannak olyan élethelyzetek, döntések, melyeknek mélyebb értelmét csak később értem meg, de ezek erősítenek meg abban, hogy Isten végig kísérőm. Például gyermekkoromban nagyapám megtanított horgászni, és most édesapaként ráeszmélhettem ennek fontosságára. Az egyetemi évek alatt külföldre „eveztünk”, s az ott megtanultakból még ma is merítek. Feleségemmel anno megvásároltunk egy családi örökséget, de értéke csak később vált nyilvánvalóvá.
A negyedik, hogy az élet nincsen veszteségek, kihívások és küzdelmek nélkül – de csak így érdemes élni. Elveszíteni egy újszülött gyermeket, a bizalmat egy barátban, a türelmet a szeretteink iránt, szembenézni a dilemmákkal, többet tanulni, korábban felkelni, még egy esélyt adni, meghallgatni, vigasztalni. Ezek nélkül élő halottak volnánk.
Az ötödik tapasztalatom, hogy a dogmák veszélyesek. Egyre kevésbé tudok mit kezdeni velük, azaz a hitről szóló „kőbe vésett” tanokkal. Nem arra gondolok, hogy kétségbe vonnám azt, amit a Bibliában olvasok. Igaznak tartom a Tízparancsolatot, Jézus tanítását a kettős parancsolatról vagy Pál apostol bonyolult hitbéli gondolatait. Nem, ezekkel nincs gondom. Inkább azzal, hogy az emberek különböző okokból kifolyólag olyan örök érvényű tanításokat rögzítenek, melyeket másokra nézve is érvényessé és kötelezővé nyilvánítanak. Ez oda vezet, hogy egyik ember megmondja a másiknak, mit és hogyan higgyen. Elgondolkodom, hogy ezt mi okból teszik. Tán a félelem hajtja őket.
Megfogalmazott tapasztalataimat senkire sem szeretném ráerőltetni, hiszen ezek az én hitbéli észlelésim. Csupán hálás vagyok azért, hogy megoszthatom őket az olvasóval. Elvégre Jézus is „csupán” megosztotta azt, amije volt: Önmagát.
Süll Tamás református lelkész, párkapcsolati tanácsadó, mentálhigiénés szakember, egyetemi oktató
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.