„Holnap kénytelen leszek újra Londonba utazni” – Csehszlovák–magyar határdiplomácia 1918–1920

simon könyv

Simon Attila a szlovákiai magyar történész-generáció középnemzedékéhez tartozik. Kutatásai homlokterében döntően a szlovákiai magyarok két világháború közti története áll, de az 1920 és 1940 közötti felvidéki magyar önszerveződés egyes állomásai, valamint a „magyar idők” 1938–1945 közötti történetének kutatása mellett foglalkozott az 1956-os magyar forradalom szlovákiai magyar reakcióival és a három évtizeddel ezelőtti csehszlovákiai rendszerváltással is. 

A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara Történelem Tanszékének vezetőjét 2019-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Aligha véletlenül: Simon neve mára összeforrt a szlovákiai magyarság 20. századi történetének kutatásával, szorgalmas kutatói és oktatói munkája gyümölcseként pedig személye mostanra igazi intézménnyé vált. A Csehszlovák iratok a magyar–szlovák államhatár kijelöléséhez (1918–1920) című legújabb munkája a Trianon 100 MTA–Lendület dokumentumkötet-sorozat egyik új darabja. A 2019 nyarán megjelent kötetben az 1918–1920 közötti csehszlovák–magyar határmegvonás legfontosabb cseh és szlovák forrásait gyűjtötte össze és adta közre.

1919, a sorsdöntő év
A dokumentumválogatáshoz írt bevezető három részből áll. Az elsőben Simon azt a sokirányú folyamatot mutatja be, ami a cseh filozófus és politikus, Masaryk által az önálló csehszlovák állam létrehozásáról elsőként 1914-ben papírra vetett gondolataitól 1918. október 28-ig, a Csehszlovák Nemzeti Bizottság képviselői által Prágában bejelentett Csehszlovák Köztársaság megalakulásáig tartott. Masaryk terve megszületésekor még nagyon idealisztikusnak, szerzője pedig szinte ismeretlennek, de mindenképp európai befolyás nélküli személynek számított. De ami ennél is döntőbb: a Monarchia integritását súlyosan sértő elképzelésnek ekkor még külső és belső feltételei is egyaránt hiányoztak. Az önálló állam álom volt még csupán, amely mögött nem húzódott nagyhatalmi stratégiai érdek, és hiányzott a szlovákság politikai vezetőinek támogatása is. Az első világháború azonban mindent megváltoztatott, a kezdeti „vágyvezérelt gondolkodás” fokozatosan kovácsolódott szilárd elképzeléssé és teremtődött köré erős szervezeti háló és hathatós érdekképviselet, valamint kerültek ezt felkaroló szövetséges európai partnerek és támogatók is.

A bevezető második fejezetében a már köztársasági elnökké választott Masaryk és a Beneš vezette csehszlovák politikai elit különböző erőfeszítéseit olvashatjuk az önálló diplomácia kiépítésétől az új állam területének kijelöléséig és ennek nemzetközi jogi biztosítására törekedő csehszlovák békedelegáció tevékenységéig. Különösen a háború végére komoly nemzetközi kapcsolatrendszert sikeresen kiépítő Beneš érdeme volt, hogy az emigráns csehszlovák nemzeti kormányt hadviselő félnek ismerték el. Ő volt az, aki 1918 szeptemberére elérte azt is, hogy úgynevezett „részleges érdekeltségű” államként a Párizsban 1919 januárjában hamarosan megnyíló békekonferencián a csehszlovák delegátusok a leendő Csehszlovákiát érintő ügyek tárgyalásain ott lehettek és érdekeiket képviselhették. De Beneš még ennél is sikeresebben lobbizott: az utódállamok képviselői közül egyedüliként kapott meghívót a Legfelsőbb Haditanács 1918. november 4-i ülésére, sőt, még a hivatalos megnyitó előtt a csehszlovák határigényekről tárgyalhatott francia szakértőkkel. Ha összevetjük a nagyjából a csehszlovákkal együtt indult lázas magyar béke-előkészítő tevékenységet, a történtek szempontjából alig túlbecsülhető annak jelentősége, hogy a nyolcvanfős csehszlovák békedelegáció már 1919. január 6-án és 25-én két különvonattal kiutazhatott a francia fővárosba. Ehhez képest a nemzetközi legitimációval – és így párizsi meghívóval – sem rendelkező magyar kormányok egész sorát követően az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség különvonata majdnem napra pontosan egy évvel később, csak 1920. január 7-én érkezhetett meg Párizsba. A nagyhatalmak jövőre irányuló stratégiai érdekei és elképzelései mellett ez az éves „késés” lehetett a fő oka annak, hogy Magyarország azokat a területi határokat kapta, amiket. A magyar küldöttek tevékenysége így valósággal reménytelen küldetésnek számított, mert – ahogy mondani szokták – eddigre szinte minden parti „le volt már játszva” Párizsban és Londonban.

A békekonferencia működése során a csehszlovák delegáció 11 memorandumot terjesztett be. Ezek zömmel a cseh nemzet németellenes tevékenységéről és történelmi küldetéséről, valamint a régiót érintő francia geopolitikai célokkal egyező cseh tervek hangsúlyozásáról szóltak. A cseh területi igények indoklásául felhozott érvkészlet rendkívül eklektikus volt: ezek között szerepet játszott az önrendelkezési jog divatos hangsúlyozása, valamint a különböző gazdasági, stratégiai, történeti és etnikai érvekkel való változékony argumentáció. A békekonferencia döntéshozói elé beterjesztett dokumentumokból és Beneš beszédeiből is kiemelhető, hogy a történeti tényekkel – érdekeikből eredően érthető módon – „nagyvonalúan” bántak, ez a „torzítás” a területen élő szlávok számának felnagyításában és a majdani új állam területén élő magyar és német nemzetiség lélekszámának csökkentésében érhető tetten.

Bevezető tanulmánya utolsó részében Simon a csehszlovák diplomácia 1918–1920 közötti tevékenységét vizsgálta meg. A határkijelölő tevékenység négy alapvető probléma köré szerveződött: a szudétanémet területek biztosításának és Teschennek a kérdése, a csehszlovák–magyar határ, valamint Kárpátalja megszerzése. A csehszlovák stratégiában a diplomáciai és katonai szempontok egymást kiegészítették, az új területek megszerzését történeti érvekkel indokolták, ezeknek ugyanakkor komoly súlyt az kölcsönzött, hogy – Teschen kivételével – az igényelt területeket 1919. január közepére katonailag is sikerült megszállniuk. A területek megszállását követő érdemi viták a csehszlovák–magyar államhatárról a békekonferencia csehszlovák bizottságában és ennek határmegállapító albizottságában folytak le. Ez elsőként 1919. február 27-én ülésezett, legfontosabb érdemi döntéseit pedig március 14-re meghozta. Ugyan a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttét követően volt egy pillanat, amikor – tartva attól, hogy az új csehszlovák államban túlságosan megnőne a magyar kisebbség aránya, Masaryk némi kompenzációért hajlandó lett volna lemondani a Csallóközről. Az ajánlatot ugyanakkor Simon csak a köztársasági elnök „pillanatnyi személyes véleményének tartja”, mert lényegében mind Masaryk, mind Beneš a csehszlovák elképzelések maximumát igyekezett megszerezni. Ezért – ahogy fogalmazott – „[h]iba lenne [...] azt gondolni, hogy a maximalista Benešsel szemben Masaryk volt a mérsékelt és a magyaroknak kedvezni akaró politikus. A források ugyanis nem ezt tükrözik.”

Memorandumok, jegyzékek, beszámolók, táviratok, levelek
A kötetbe a válogatást követően 96 dokumentum került be. A szerző arra törekedett, hogy olyan csehországi és szlovákiai levéltárakból származó levéltári dokumentumokat tegyen közzé, amelyek eddig még nem jelentek meg magyar nyelven. Simon Attila egyaránt kutatott a Cseh Köztársaság Külügyi- és Hadtörténeti Levéltárában, a szintén prágai Masaryk Intézet Levéltárában és a Cseh Nemzeti Levéltárban, valamint a Szlovák Nemzeti Levéltár, a Szlovák Nemzeti Tanács Parlamenti Levéltára és a Szlovák Nemzeti Könyvtár Kézirattárának releváns fondjaiban és anyagaiban. Vannak olyan dokumentumok, amelyek az eredeti cseh és szlovák nyelven korábban már megjelentek, de kerültek a kötetbe franciából, kisebbrészt pedig angolból vagy német nyelvből fordított iratok is.
A dokumentumválogatás legkevésbé sem diplomaták unalmas levélváltásainak időrendi sorrendbe rakása. A diplomáciatörténet sokszor száraznak tekintett dokumentumai helyett az ebben a kötetben elhelyezett táviratoknak, leveleknek, jegyzékváltásoknak és beszámolóknak mindvégig komoly jelentősége van, ez a tét jelentette feszültség pedig végig tapintható a köteten. A szenvtelen, tényszerű közlések mellett cikornyás, udvariaskodó mondatokat is olvashatunk, amik mellett szinte sütnek a politikacsinálás játszmái és a szelíd vagy erőteljesebb érdekérvényesítési törekvések mögötti indulatok, az elferdített vagy a nyilvánvaló torzítások és mondvacsinált hazugságok. És a szövegekből nagyon plasztikusan kitűnik, hogy a diplomácia bevett nyomásgyakorló technikáit is mennyire érdemes tágan értelmeznünk. A történeti és nemzetiségi érvek mellett ugyanis sokszor valójában az új állam működéséhez, a közlekedéshez és a hadsereg mozgatásához elengedhetetlen vasútvonalak birtoklásáról, stratégiai csomópontokról (hídfőállásokról, átkelőkről, katonai felvonulási területekről) volt szó, esetleg a szénellátás biztosításáról vagy nagyon is konkrét gazdasági igényekről.

„Holnap kénytelen leszek újra Londonba utazni.”
Ezekkel a tömör, lakonikus sorokkal zárja sorait a kötetben közölt utolsó dokumentumban Štefan Osuský az Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszternek írt táviratában, miután hírét vette, hogy az olasz miniszterelnök 1920. március 12-én a brit fővárosba küldött táviratában követelni kezdte a magyar határkérdés újratárgyalását. Azt, hogy a szlovák békedelegáció vezetőjének londoni utazása végül megvalósult-e, és ha igen, akkor hogyan zajlott le, sajnos már nem tudjuk meg. Kimenetele viszont – további dokumentumok nélkül is – borítékolhatóan sikeres lehetett. A békekonferencia ugyanis – francia nyomásra – elvetette az olasz és a brit miniszterelnököknek a magyar határok újratárgyalására tett indítványát, június 4-én pedig a magyar békedelegáció a Versailles melletti Nagy-Trianon palota Cotelle-csarnokában aláírta a történelmi magyar állam szétesését és az új magyar határokat rögzítő trianoni békét.

A kötet dokumentumainak elolvasásával érthetőbbé válnak a háborút követő határmegvonások párizsi, londoni és prágai diplomáciai boszorkánykonyháiban a magyaréval szemben ellenérdekelt csehszlovák politika és a legfőbb döntnökök képviselőinek többosztatú elképzelései, tervei, érvei és erőfeszítései. Világos az is, micsoda előnnyel járt a békekonferenciára szóló meghívóval kezdettől jelen lenni, a döntésekbe beleszólni és ezeket „körön belülről” alakítani próbálni. Utólag persze tudjuk, az első világháborút követően húzott új határok sokáig nem maradtak tartósak. 1938-ban az első bécsi döntés eseményeként a mai Szlovákia döntően magyarok lakta déli sávja visszakerült Magyarországhoz, 1939-ben pedig – alig két évtizeddel a Nagy Háborút követően – még nagyobb világégés következett be. Simon Attila kötete jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az őszinte történeti megismerés szándékával az 1918–1920 közötti versailles-i békerendszer régiónkra vonatkozó csehszlovák diplomáciatörténete érthetőbbé váljon, a témával foglalkozó magyar, cseh és szlovák történészi értékelések pedig közelítsenek egymáshoz. A végszámlát látva ugyanakkor a végső konklúzió levonásakor az álláspontok borítékolhatóan el fognak térni egymástól, mert ami az egyik oldalon győzelem, nyereség és a „történelmi igazságosság” érvényre jut(tat)ásaként fog értékelődni, az a másik oldalon vereség, veszteség és történelmi igazságtalanság lesz.

Csehszlovák iratok a magyar–szlovák államhatár kijelöléséhez (1918–1920). 

Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Simon Attila.

Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?