Idén nálunk, nagy bánatunkra, csak egyetlen napig volt tél. Elhatároztuk, hogy – mint a mesében – ha már ő nem jön mifelénk, elmegyünk utána. A februárra időzített tavaszi szünetben (micsoda oximoron!) Poprádra vonatoztunk, mert az időjárás-jelentések alapján úgy láttuk, arrafelé még nem ismeretlen fogalom a hó és a jég.
Poprádot a Magas-Tátra kapujaként emlegetik az útikönyvek. Valóban találó megállapítás. Kiszáll az ember a vonatból a felüljárókkal gazdagon ellátott állomáson, aztán szinte karnyújtásnyira ott az óriási, behavazott hegytömeg. Hogy a várost mégsem csak így raktározzuk majd el az emlékezetünkben, arról a szállásunk is tehet. A szocializmus építése közben a poprádiak számos szállodát is emeltek, amelyek mára, bizony, felújításra szorulnak. A mi háromcsillagosunkban kicserélték a lifteket, bútorokat, bejárati ajtókat, szőnyegeket. Minden másra – ablakok, fürdőszoba, vécé – akkurátusan ráragasztottak egy-egy matricát, miszerint a közeljövőben tervezik a rekonstrukciójukat. Mi jobban örültünk volna, ha a tájékoztató szöveg, vagyis az ígéretek helyett a tettek eredményét látjuk. De nézzük a dolog jó oldalát: a négy nap alatt egyszer sem maradt a kezünkben az ablakkilincs vagy maga az ablak, és cseperedő gyermekeink is kaphattak némi képes ízelítőt a szocialista realizmus lakáskultúrájából.
Sajnos a poprád-óvárosi részt már „megrekonstruálták”. Állnak még az orsó alakú főtér történelmi épületei, de a két templomon és a harangtornyon kívül valamennyivel csúnyán elbántak: ráépítettek egy-két emeletet, megváltoztatták az eredeti homlokzatokat. Ennyi ízléstelen, sőt ocsmány kirakatot, üzletportált még nem láttam egy helyen. Minden négyzetcentimétert beépítettek: telepakoltak kávézóval vagy a karácsonyi vásári házikókra hasonlító üzletekkel.
Azért akad ellenpélda is: a közelmúltban újították fel az 1912-ben üzembe helyezett villanytelep központi épületét, amely elsősorban a tátrai villamos vasút számára termelt áramot. A szemet gyönyörködtető ipari műemlék új funkciót kapott, galériaként működik.
Benyovszkyné nyomában
A mai Poprád 1946-ban jött létre több település összecsatolásával. Az azonos nevű folyó mentén gyalogolva a jégstadionon túl, de a Tátrán innen, rátaláltunk ezek egyikére, a bájos Szepesszombatra. Amit Poprádon nem értékeltek, sőt elrontottak, azt itt gyönyörűen megőrizték. Szepesszombat a szepességi cipszer városokra jellemző „képlet” szerint épült: templom, mellette csinos pártázattal díszített harangláb, körös-körül meseszép házikók, amelyek egyikében szállt meg 1474-ben Mátyás király. Egy másikban lakott nyughatatlan (név)rokonunk, Benyovszky Móric felesége, Hönsch Anna Zsuzsanna. A tér közepén elterülő parkban ott áll a honvédemlékmű, amelyből a helyiek világháborúsat „csináltak” ugyan, de az oldalaiba vésett magyar feliratok és az 1848-as évszám elárulják az eredetét. Az evangélikus templom főbejárata fölött viszont hatalmas táblán ott áll magyarul: „Épült: 1777 Javíttatott: 1897”.
Párizs a hegyen
Ótátrafüred (Starý Smokovec) a Tátrai Villamosvasúttal szűk fél óra alatt elérhető Poprádról. Vasútállomása jókora forgalmat bonyolít le, hiszen Tátralomnic és a Csorba-tó irányába is indulnak vonatok, sőt, fel a hegyre, a Tarajkára (Hrebienok) is. Igazi „alföldi” család a miénk: otthon télen korcsolyázni járunk – jobb híján a jégpályára, az legalább garantáltan lapos –, a síelés szóba sem jöhet. A Tátrában sem esünk kísértésbe: csak a hóra, a hóba vágyunk. Fel is vonatozunk aranyáron a Tarajkára. A kilátás pazar, a hó- és embermennyiség elviselhető. Megnézzük a két félgömb alakú sátor alatt magasodó jégcsodákat: az egyikben a párizsi Notre-Dame kicsinyített, ám mégis több emelet magasságú mása látható, a másik alatt különböző országok művészeinek jégszobrai. Odabenn „fagyos” hangulat, odakinn szikrázó napsütés. Szánkót bérelünk, és különböző felállásokban, pontosabban felülésekben, szakaszokban lesiklunk a 2,5 km hosszú szánkópályán. Fenséges szórakozás! Odalent egyre nagyobb a tömeg, különböző korú, nemű, nyelvű emberek, köztük rengeteg magyar, gyalogosan, autóval, szánkón, síléccel, kutyával, gyerekkel. És több mint száz éve ott állnak a tátrai építészet jellegzetes, meseszép épületmatuzsálemei: a Grand Hotel, az Ilona és a Flóra Villa, a Szeplőtelen Szűz Mária-templom és társaik.
Az első női „turista”
Következő úti célunk Késmárk és vára, amely egy időben a lengyel Laszky családé volt. Laszky Albert huszonegy évvel idősebb második felesége, Beáta 1565-ben kirándulni ment: a férje nélkül vágott neki a Hóhegységnek, vagyis a Tátrának. Ezt egy olyan korban tette, amikor a nők teljes mértékben függtek a férjüktől. Miután visszatért, Laszky szörnyű haragjában befalaztatta a feleségét az egyik bástyába. Csak két nyílást hagyott szabadon, az egyiken az életben maradáshoz épphogy elegendő ételt-italt adták be a szerencsétlen asszonynak, a másikon át láthatta a Tátrát, hogy örökké emlékezzen arra, mi miatt kell bűnhődnie. Beáta tizenegy évig raboskodott így, a férjét is túlélte. A vár új tulajdonosa hiába szabadította ki a fogságból, az asszony addigra megőrült, és hamarosan meg is halt. Eddig a monda. A valóságban, állítólag, a férj is Beátával tartott, így a „munkába” járó hegyi pásztorok mellett ők lehettek a Magas-Tátra első valódi turistái. A házasságnak mindenesetre szomorú vége lett: Laszky kisemmizte a jómódú, ám jóval idősebb asszonyt, akit csak a pénze miatt vett el. Ráadásul nem engedte, hogy elhagyja a késmárki várat.
Galéria
Thököly, Alexander
A késmárki vár leghíresebb tulajdonosai kétségkívül a Thököly család tagjai voltak. A sikertelen kuruc felkelés után Thököly Imre minden vagyonát – így ezt a várat is – elkobozta a bécsi udvar. A bútorokat, műkincseket a császárvárosba szállították. A legismertebb Thökölynek, Felső-Magyarország fejedelmének a mai várban egy külön termet rendeztek be, ahol megtekinthetőek pl. a késmárki újratemetésével kapcsolatos korabeli dokumentumok: fényképek, rajzok, meghívók. A nemrégiben felújított, idegenvezetéssel egy óra alatt bejárható késmárki várat javarészt 16–17. századi, ám „idegen” bútorokkal, festményekkel és egyéb tárgyakkal töltötték meg. A kiállítások ugyan nem interaktívak (erre a tárlatvezetésen részt vevő másik család ötéves kislányának is rá kellett ébrednie, miután az egyik panelen hiába nyomkodta a gombokra hasonlító formákat), de a magunkfajta, múlt században született felnőtteknek tökéletesen megfelelnek: érdekesek és változatosak. Az egyik helyiséget a késmárki születésű dr. Alexander Bélának (1857–1916) szentelték, aki a magyarországi röntgenológia úttörője volt. Rendelkezett ilyen géppel (ki is van állítva), de valószínűleg nem volt tisztában a sugárzás káros hatásaival. Több röntgenfelvételt készített pl. a várandós feleségéről, így negyedik gyermekük, egy fiú, súlyos rendellenességgel született. A vár „belső” éke kétségkívül a korai barokk várkápolna, a „külső” pedig a várfalakról élvezhető lélegzetelállító kilátás a Tátrára.
Nyitott látogatók, zárt templomok
Késmárk történelmében fontos szerep jutott az evangélikusoknak. Jó nevű líceumot működtettek, ahonnan számos szlovák és nem szlovák értelmiségi került ki, két templomuk pedig rengeteg érdeklődőt vonz, sokszor hiába: a hétből csak két nap látogathatóak, akkor is csak minimum tizenöt fős csoport számára áll rendelkezésre az idegenvezető. Mivel mi „rosszkor” kirándultunk arrafelé, csak körbejártuk a kívülről bevakolt, ám fából, szög nélkül készült régi, és a mellette tornyosuló új evangélikus templomot, ahová 1906-ban hozták haza Thököly Imre földi maradványait, egy időben felesége, Zrínyi Ilona és nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc hamvaival (az anyát és fiát Kassán temették újra).
Egyébként a poprádi templommal és haranglábbal sem volt szerencsénk: oda „jókor” mentünk volna, viszont a hölgy nem hagyhatta egyedül a kolléganőjét a húsz méterrel odébb található városi információs központban, pedig az bízvást elbírt volna a „tömeggel”, ami ott „tolongott”.
Tavasz a télben
A Magas-Tátrában tett kirándulásunk idején igyekeztünk nemcsak beleélni, de bele is enni magunkat a hegyi hangulatba: ettünk tatrankit, horalkit, sztrapacskát, krumplis plackit, „igazi” knédlivel tálalt vadast, ittunk tátrai teát (nem a hasonló nevű alkoholt). A jóból is megárt a sok: a hazaindulásunk előtti napon már a tavaszról elnevezett olasz éttermében ebédeltünk Poprádon… Hiába, győzött a „déli” temperamentumunk.
Daszvidányia, Poprád!
Nem bánkódom azon, hogy talán sosem látom és főleg hallom újra a szállodabeli orosz szomszédainkat, de amikor az állomásra menet utoljára kerültük meg a várost felszabadító szovjet hadsereget dicsőítő emlékművet, bizony elszorult a szívem. Eddig egy (fény)képet őriztem Poprádról: huszonöt évvel ezelőtt, egyetemistaként a helyi lakossággal szimbiózisban mulatozó szovjet katonákat ábrázoló óriási mozaikkép előtt pózoltam a társaimmal. Nem volt időnk arra, hogy felfedezzük a várost, csak eddig a tűzfalig jutottunk. A szocialista realista műalkotás 1951 óta ott áll azon a bizonyos helyen. Remélem, nem kell hozzá újabb negyedszázad, hogy ismét testközelből lássam – elsősorban Poprádot és a Tátrát.
Benyovszky Mánya Ágnes
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.