Kilenc választás története – avagy hogyan jutottunk el idáig?

Az első szabad választásokat 1990. június 8-án és 9-én tartották Csehszlovákiában, a részvétel 95,39 százalékos volt. A szavazatok 29,34 százalékával a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) győzött, második 19,20 százalékkal a KDH lett, harmadik 13,94 százalékkal az SNS, negyedik 13,34 százalékkal a kommunisták. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíciója 8,6 százalékos eredményt ért el.

Mečiar nagy visszatérései

Ez volt Vladimír Mečiar első kormányzásának ideje, az az időszak, amikor megosztó személyisége miatt bomlani kezdett a VPN. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor Milan Kňažko 1991. március 31-én a közszolgálati televízióban felolvasott egy nyilatkozatot, mely szerint a VPN cenzúrázni akarja Vladimír Mečiart. Ez a kormány csak tíz hónapig működött, mert 1991. április 23-án a parlament leváltotta Mečiart a miniszterelnöki posztról, és Ján Čarnogurskýt nevezte ki a helyére. A kabinet újjáalakult, a kormány három alelnöke közül egyedül Zászlós Gábor maradt a posztján.

Egy év múltán, 1992. június 5-én és 6-án előrehozott választást tartottak Szlovákiában, s Vladimír Mečiar diadalmasan visszatért. 84,20 százalékos részvétel mellett pártja, a HZDS a szavazatok 37, 26 százalékát szerezte meg. Ezúttal is öt párt jutott a parlamentbe, a baloldali SDĽ 14,40, a KDH 8,89, az SNS 7,93, az Együttélés–MKDM koalíció pedig 7,42 százalékkal. A kampány fő témája a közös csehszlovák állam elrendezése, illetve Szlovákia önállósulása volt. Mečiar ekkor még az előbbi kérdésben az egyenrangú államok föderációját támogatta, de megválasztása után megállapodott Václav Klaus cseh kormányfővel, és 1993. január 1-jén Csehszlovákia kettévált. Mečiar a szlovák nemzet atyjának szerepében tetszelgett, koalíciós partnerének pedig a Ján Slota vezette nacionalista SNS-t választotta. Ennek a kormányzási időszaknak a legerősebb momentuma a Szlovák Köztársaság állapotát értékelő kritikus beszéd volt, amelyet Michal Kováč köztársasági elnök 1994. március 9-én mondott el a parlamentben. A HZDS-ből ezt követően nyolc képviselő kilépett, és március 11-én a parlament titkos szavazással megvonta a bizalmat Vladimír Mečiartól. Március 14-én a köztársasági elnök leváltotta őt a kormányfői posztról, így a kormány is lemondott. Március 15-én az elnök kinevezte Jozef Moravčík ideiglenes kormányát, amely mindössze kilenc hónapig működött.

A mečiarizmus bukása

1994. szeptember 30-án és október 1-jén ismét előrehozott választásokat tartottak Szlovákiában, s ezekből megint Mečiar került ki győztesen. 75,65 százalékos részvétel mellett a szavazatok 36,96 százalékát szerezte meg, második az SDĽ, a szocdemek, zöldek és földművesek mozgalmának koalíciója, a Közös választás volt 10,41 százalékkal, harmadik 10,41 százalékkal az ekkor már egy pártként induló Magyar Koalíció, megelőzve a 10,08 százalékos KDH-t. Bejutottak még a parlamentbe a Ján Ľupták vezette munkások 7,34 százalékkal és az SNS 5,40 százalékkal, Mečiar pedig épp velük alakította meg harmadik kormányát, amely ezúttal kihúzta a teljes négy évet. Ehhez az időszakhoz annyi botrány kötődik, hogy puszta felsorolásukra sem lenne elég az egész lap, de mindenekelőtt említsük meg az ifjabb Michal Kováč elrablását, a NATO-csatlakozásról és a közvetlen elnökválasztásról szóló, Gustáv Krajči belügyminiszter által meghiúsított népszavazást, František Gauliedernek a képviselői mandátumától való megfosztását, Eva Slavkovskának az oktatási minisztérium élén folytatott nacionalista ámokfutását vagy Ivan Hudec kulturális miniszternek az egész független művészvilág elleni ádáz harcát. Szlovákiát nem vették fel a NATO-ba, és a kormányhoz közel álló személyek privatizálták az egész országot. Az állam ekkor kötött szövetséget a szervezett bűnözéssel, s ekkor alakult ki azoknak a személyeknek a szűk csoportja, akik máig befolyással vannak mindenre, ami ebben az országban történik.

Magyarok a kormányban

Az 1998-as választások előtt már akkora volt az országban az elkeseredettség és a Mečiar-ellenesség, hogy soha nem látott összefogás jött létre az ellenzéki pártok és a választók között. A tömegeket megmozgató kampánynak köszönhetően 1998. szeptember 26-án 84,25 százalékos részvétel mellett sikerült megbuktatni Mečiart, mert bár a HZDS szerezte a legtöbb szavazatot, 27 százalékot, kormányt nem tudott alakítani. A valódi győztes a Mikuláš Dzurinda vezette SDK lett 26,33 százalékkal, az SDĽ 14,66, az MKP 9,12, az SNS 9,07, a Rudolf Schuster által létrehozott SOP 8,01 százalékkal került a parlamentbe. Négypárti kormány alakult az SDK, az SDĽ, az MKP és az SOP részvételével s magyar kormányfőhelyettessel – Csáky Pál felelt a kisebbségi ügyekért. A magyarok kapták a környezetvédelmi (Miklós László) és a földművelésügyi tárcát is (Harna István). Az első Dzurinda-kormányhoz sok fontos reform, de számos korrupciós botrány is kötődik – mint például a motorvonatok vásárlásának ügye, a Szlovák Gázművek (SPP) privatizációja vagy a branyiszkói alagút építése, amelynek során 8,6 millió koronával rövidítették meg az államot.

Mindezek ellenére a 2002-es választások után ismét Mikuláš Dzurinda alakíthatott kormányt, ezúttal az MKP-val, a HDH-val és a Pavol Rusko vezette ANO-val. A 2002. szeptember 21-én és 22-én tartott választásokat 70,07 százalékos részvétel mellett ismét a HZDS nyerte meg 19,5 százalékkal, de koalíciós partnere nem akadt. Az SDKÚ 15,09, az SDĽ-ből kilépett Robert Fico által alapított Smer 13,46, az MKP 11,16, a KDH 8,25, az ANO 8,01, a kommunista párt 6,32 százalékot szerzett. A Ján Slota és Anna Malíková közti konfliktusok miatt a Szlovák Nemzeti Párt két részre szakadt, és egyik sem jutott be a parlamentbe. Az MKP viszont ekkor érte el addigi történetének legnagyobb sikerét, a 11,16 százalék egy kormányfőhelyettesi posztot (Csáky Pál), a földművelésügyi (Simon Zsolt), az építésügyi (Gyurovszky László) és a környezetvédelmi (Miklós László) miniszteri posztot hozták számára, s a megbízatási időszak vége felé öt hónapig az oktatási minisztériumot is Szigeti László vezette.

A második Dzurinda-kormány idején léptünk be a NATO-ba és az Európai unióba, de ekkor derült ki az is, hogy az SDKÚ-t adóparadicsomokban bejegyzett garázscégeken keresztül finanszírozzák. A kormány 2005-ben veszítette el parlamenti többségét, amikor Dzurinda egy váltóügy miatt leváltotta Pavol Ruskót a gazdasági miniszteri posztról. A parlament hónapokig nem volt szavazatképes, ezt azután sikerült megoldani, hogy néhány ellenzéki képviselő a kormánypártiakkal együtt voksolt (a szavazatvásárlás gyanúját máig sem sikerült eloszlatni). Néhány hónappal a 2006-os választások előtt távozott a kormányból a KDH is, mert Dzurinda nem írta alá a vatikáni szerződést.

Fico színre lép

A 2006 júniusában tartott választásokon jött el Robert Fico ideje, 54,67 százalékos részvétel mellett 29,14 százalékkal győzött. Az SDKÚ 18,35 százalékot szerzett, az SNS újra egységesen 11,73 százalékkal robbant vissza a parlamentbe, és rögtön a kormányba is. Az MKP a szavazatok 11,68, a HZDS a 8,79, a KDH a 8,31 százalékát szerezte meg. Bár a Smer egy része az MKP-t szerette volna koalíciós partnerként, Fico a külföldi tiltakozások ellenére Slotával és Mečiarral alakított kormányt, az itt élő magyarok számára pedig nehéz időszak következett. 2006. augusztus 25-én támadták meg Nyitrán Malina Hedviget, aztán pedig az állami hatóságok tizenkét évig üldözték. Ehhez az időszakhoz kötődik az SNS minisztériumi faliújságján meghirdetett közbeszerzési eljárás, az emissziós kvóták eladása, az, hogy Ján Počiatek pénzügyminiszter elárulta az euró-korona leendő váltási árfolyamát a JT befektetési társaság tulajdonosainak, akik aztán ezen eurómilliókat nyertek. Počiatek nevéhez fűződik az is, hogy a Tipos 66 millió eurót fizetett ki indokolatlanul egy ciprusi garázscégnek.

A 2010. június 12-én tartott választásokat a Smer mindezek ellenére meggyőző fölénnyel – 34,79 százalékkal – nyerte (58,84 százalékos részvétel mellett), de kormányt alakítani nem tudott. Korábbi partnereit ugyanis felzabálta: a HZDS nem került a parlamentbe, az SNS pedig 5,07 százalékkal csusszant be. Pártfinanszírozási botrány miatt Mikuláš Dzurinda visszalépett az SDKÚ–DS listájának éléről, és Iveta Radičová lett az egyes számú jelölt; ez a pártnak 15,42 százalékot és kormányalakítási megbízást hozott. A Richard Sulík vezette SaS 12,14, a KDH 8,52, a Most-Híd 8,12 százalékot ért el (a belső harcokat követő pártszakadás után 2009 nyarán megalakult a Most-Híd), az MKP 4,33 százalékkal parlamenten kívül maradt. A négypárti (SDKÚ-DS, SaS, KDH, Híd) Radičová-kormányban a Híd egy kormányalelnöki posztot (Rudolf Chmel), a földművelésügyi (Simon Zsolt) és a környezetvédelmi (Nagy József) minisztériumot kapta, s ismét Bugár Béla lett a parlament alelnöke.

Radičová félideje

Iveta Radičová kormánya ingatagnak bizonyult, azért is, mert pártja, az SDKÚ támogatását sem tudhatta maradéktalanul maga mögött. Komoly próbatétel volt a 2010-es legfőbbfőügyész-választás is, amikor Radičová bejelentette, hogy lemond, ha a képviselők Dobroslav Trnkát választják újra; végül egy szavazaton múlott a dolog. Nem egész egy évvel később, 2011. október 11-én mégis megbukott a kormány, mert Radičová a görögöknek szánt uniós mentőcsomagról szóló szavazást bizalmi szavazással kötötte össze, és a SaS kitartott amellett, hogy nem voksol a mentőalapra.

A 2012. március 10-i előrehozott választáson diadalmas 44,41 százalékkal visszatért Fico: a Smer egyedül alakított kormányt. A választási részvétel 59,11 százalék volt, a parlamentbe hat párt került be, a KDH 8,82, Igor Matovič mozgalma, az OĽANO 8,55, a Híd 6,89 százalékkal. Az SDKÚ-nak a 2011 decemberében kirobbant Gorilla-botrány törte ki a nyakát (csupán 6,09 százalékot szerzett), az SaS-t a választók a Radičová-kormány megbuktatásáért 5,88 százalékkal büntették. Az MKP 4,28 százalékkal másodszor maradt parlamenten kívül.

Az egyszínű Fico-kormány országszerte megerősítette a pozícióit, minden fontos poszton a saját embereit helyezte el. Ez stabilizálta a pártot, hiszen a pöstyéni kórház számára túl drágán vásárolt CT-berendezés, a Smerhez közeli Váhostav botrányai, az egészségügy kirablása (Pavol Paška cégei által), az útdíjbeszedésről a SkyToll vállalattal kötött, az állam számára előnytelen szerződés mind-mind nem volt elég ahhoz, hogy Fico a következő választásokon megbukjon.

A Smer hattyúdala

2016. március 5-én 59,82 százalékos részvétel mellett 28,28 százalékkal győzött a Smer. Bár úgy tűnt, hogy nem tud kormányt alakítani, az Andrej Danko vezette „megújult” SNS a segítségére sietett, s a koalícióba a Híd és a Radoslav Procházka vezette Sieť is beszállt. Az utóbbi két párt ürügye az volt, hogy a parlamentbe jutott Kotlebáék ellen kell védőgátat emelni. Négy éve tehát nyolc párt került be a parlamentbe, az SaS 12,10, az OĽANO 11,02, az SNS 8,64, Kotleba Mi Szlovákiánk Néppártja 8,04, Boris Kollár Sme rodinája 6,62, a Híd 6,50, a Sieť 5,60 százalékkal. A harmadik Fico-kormányban a Hídnak jutott az igazságügyi (Lucia Žitňanská), a közlekedésügyi (Érsek Árpád) és a környezetvédelmi (Sólymos László) tárca, Bugár Béla ismét a parlament alelnöke lett. Sokáig úgy látszott, hogy a kormány legnagyobb botránya az, hogy Robert Fico egy adócsaló, az azóta elítélt Ladislav Bašternák házában lakik, Robert Kaliňák pedig üzletel Bašternákkal, de 2018. február 21-én megölték Ján Kuciakot és jegyesét, Martina Kušnírovát, s azóta lavinaként zúdulnak ránk az információk Fico Szlovákiájának és az általa kiépített, tűrt vagy támogatott hátországnak a valódi arcáról, amelynek legfőbb megszemélyesítője Marián Kočner.

Fico politikusként megbukott, emberileg leépült, és ha hinni lehetett a közvélemény-kutatásoknak, a mostani választásokat már nem nyerte meg. A Smerre valószínűleg ugyanaz a sors vár, mint a HZDS-re: lassan jelentéktelenné válik. Azt, hogy magyar pártok, amelyek mindig megbízható koalíciós partnerek és ellenzéki szövetségesek voltak, egyáltalán bejutottak-e a parlamentbe, lapzártánk idején csak találgathattuk. Olvasóink már tudják a választ, és biztosan levonják a következtetést.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/10. számában jelent meg!