Újabb hozzászólás Sztakó Zsolt oktatásügyünkkel kapcsolatos vitaindító írásához, melyben felveti a kérdést, a mai gyerekek tiszteletlenek-e, vagy tényleg annyira felhígult a szakma, hogy egyre többen vannak, akik ezt a hivatást nem szívvel-lélekkel végzik, maguk is csak pár tananyaggal járnak a diákjaik előtt, és a gyereket is csak zavaró körülménynek tekintik?
Néhány hete egyik olvasójuk közös gondolkodásra invitálta a nagyérdeműt az oktatás válságával kapcsolatban. Hozzászólnék a témához, bár az én nézőpontom más. Fiatal, de nem kezdő pedagógus vagyok, nyelveket tanítok egy középiskolában. Természetesen egyetértek abban, hogy bizonyára sokkal több olyan pedagógus mozog ma a pályán, aki csak jobb híján vállalta el ezt a munkát, és sem lelkiismeretesen, sem szívből nem végzi, csak a pénzért vergődik. De nem ettől fog összeomlani az emberiség. Sokkal inkább a gyerekválságtól. És itt most nem arra gondolok, hogy milyenek is a mai fiatalok, hogy milyen arrogánsak, beképzeltek, önbizalmuk az eget verdesi, miközben tudással nincsenek igazán felvértezve, és hogy a mobiljukat bújják egész nap. Ezek tények. Viszont valamilyen út idáig is vezetett. Nem is arra utalok, hogy egyre kevesebb a gyerek.
Hadd illusztráljam pár konkrét példával, milyen válságba is jutottak gyerekeink. Előrebocsátom, középiskolás diákokról lesz szó, tehát 15–19 év közötti fiatalokról. Az egyik diákom szó szerint idegroncs, bármit kérdezünk tőle, leblokkol, nem jut szóhoz, pedig kivételes tudással rendelkezik. Néha meg furcsa hahotába kezd csak úgy, és képtelen magán uralkodni. Egy másik nem veszi fel a telefonját, ha az édesanyja hívja, sőt, a száma sincs elmentve a telefonjában. A harmadik meséket talál ki arról, milyen csodás helyeken járt az édesapjával a nyári szünetben (utólag derül ki az édesanyától, hogy még csak nem is találkoztak). A negyedik lóg a suliból, hazudik az anyjának, és minden vágya, hogy az apjával élhessen.
Nem egyszer hallom a diákoktól, hogy ha gondjuk van, nincs kihez fordulniuk, és hogy milyen jó lenne egy olyan tantárgy is, ahol csak arról beszélnének, mi bántja őket, hogy érzik magukat. Egy újabb diákom is felrótta nekem, miért nem beszélgetek velük többet (miközben én úgy érzem, így is túl sok olyan információ van birtokomban róluk, amire egyáltalán nem lenne szükségem).
És most elárulom a nagy titkot, mi a közös ezekben a gyerekekben: elváltak a szüleik. Szinte kivétel nélkül az anyjukkal élnek, az apuka lelécelt, új életet kezdett, nem vagy minimálisan törődik a hátrahagyott gyerekével. És bár az anyukák sokszor erejükön felül teljesítenek, hogy megállják a helyüket az új helyzetben, és mindent pótoljanak a gyereknek, mostanra egyértelmű, hogy a legtöbb esetben ez még így is kevés. Meg sem merem saccolni az arányt, osztályonként hányan elvált szülők gyerekei, de az 50%, úgy gondolom, reális tipp.
Ez az egész helyzet számomra nagyon új. Nincs pszichológusi képzettségem, bár segítőkész vagyok, de profi segítséget nem tudok nyújtani, legfeljebb meghallgatni a problémáikat (persze azt sem órán, sosem a tanítás rovására). Ráadásul semmiféle tapasztalatom sincs ilyen gyerekekkel, nem tudom, mi segítene rajtuk, hogyan viszonyuljak hozzájuk. A gyerekek a válást különféleképpen élik át, de egyiküket sem hagyja hidegen és személyiségváltozások nélkül. Elveszítenek egy embert, aki pici koruktól ugyanolyan alapvető része volt az életüknek, mint a légzés, az étel és a beszéd. És egyszer csak ez az ember eltűnik, nincs többé, nem lehet rá számítani, el kell temetni a lelkükben, mintha nem is létezett volna. Természetesen a saját személyiségük egy része is elveszik. A válást minden gyerek megsínyli – személyiségtől függ, hogyan. Ehhez még pszichológusnak sem kell lenni, hogy lássuk. Kisgyerekként lehet, hogy észre sem venni, de higgyék el, kamaszkorra, amikor már nagyrészt látni, miféle személyiségekké válnak majd, szépen kirajzolódik a rombolás mértéke és milyensége is. (Egy, a témában hozzám hasonlóan laikus tanár fél év után nagy biztonsággal meg tudja állapítani, melyik gyereknek van rendben a családi háttere, és melyiknek nincs.)
Egy azonban közös: a gyerekeknek, legyen az lány vagy fiú, SÚLYOS APAHIÁNYUK VAN!
A megoldás a szülőkben keresendő, persze le lehetne egyszerűsíteni, hogy ne házasodjon az, aki nem biztos a partnerében vagy önmagában, valamint hogy inkább maradjunk a kapcsolatban a gyerek kedvéért. Régen „bármi áron” együtt maradtak a házaspárok. Ha ezt a hozzáállást így egy az egyben nem vesszük is át a régiektől, azon azért érdemes lenne elgondolkodni, hogy ha konfliktus merül fel, ma is mindig a gyereket kellene nézni, mert ő a mi felelősségünk. Egy egész élet, amelyet már korán elronthatunk a saját ballépéseinkkel.
Ezért van aztán az, hogy a tantermek tele vannak kezelhetetlen zombi gyerekekkel, akik nem tisztelnek a világon semmit és senkit (főleg nem a tanárnőket, hiszen azok olyanok, mint az anyjuk). Ezek a gyerekek némán ordítanak a szeretetért és azért, hogy valaki meghallgassa őket.
Na, ez az igazi válság. Milyen családot alapítanak majd ezek a gyerekek? Hogyan tudnak majd felelősséget vállalni a gyerekeikért, a feleségükért, hogy tartanak majd ki a férjük mellett, ha sosem láttak hasonló példát, ha értük sem vállalt felelősséget senki?
Végtelenül szomorú és elkeserítő.
Egy középiskolai tanár
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.